Ahhoz, hogy tudjuk, merre tartunk, mit akarunk,
tudnunk kell, hogy kik vagyunk és honnan jövünk.
FELIRATKOZÁS AZ RSS-HIRCSATORNÁRA
FELIRATKOZÁS AZ RSS-KOMMENTLISTÁRA

Történelemtanitás

online történelemdidaktikai folyóirat

Betűméret növeléseEredeti betűméretBetűméret csökkentése

(hivatkozási azonosító: 07-03-13)


1866 januárjának végén a császári pár – a bécsi udvari párt nem kis bosszúságára – több hétre Magyarországra utazott. Erzsébet 1857 óta a január 29-ei bevonulás alkalmával látta viszont először a magyar fővárost. Az eseményről a Fővárosi Lapok a következőképpen tudósít: „A főváros már kora reggel ünnepi fénybe öltözött, s a nép hullámzása jó eleve hirdeté, hogy e nap egy várva várt öröm teljesülését hozza magával. Három negyed tizre a Gellért ágyui jelenték, hogy az Uralkodó pár átlépte az ország határát, s e perctől fogva egyre növő elevenség mutatkozott mindenfelé. Maga az idő is illőnek találta osztani a népség jó kedvét, s noha reggel még sűrű ködfátyol boritott eget és földet, délfelé a nap egyszerre csak kimosolyodott, s azontúl derűlt idő kedvezett az egész ünnepélyességnek. A bevonulási vonal már egy órakor el volt lepve tömérdek sokasággal. A házak mindenfelé zászlókkal, cimerek, szőnyegek, képek halmazával voltak elboritva. A szinek tarkaságát a bajor kék-fehér sűrűn előforduló változatai emelték. Néhol egész fehér redőzet látszott, kék szalagokkal, melyek az Uralkodónét gyöngéden kivánták emlékeztetni szülőhonára. […] Három negyed háromra lehetett, midőn a vonat a pompásan diszitett indóházba ért. Zaj és lelkesedés vegyült a mozdony robajához. E helyiség fénye meglepő volt. Többi közt a kimenetnél egy pompás baldachin tűnt mindenki szemébe. Egy oldalon a nők álltak, másikon a férfiak, a küldöttségek. Deák Ferenc is jelen volt. […] A két város polgármesterei lelkes szavakban üdvözlék ő Felségeiket, s volt egy hely, melynél a szivélyesség meleg őszinte szavai anyira meghaták a Császárnét, hogy könyek szöktek szemébe. Császár ő Felsége szivélyes hangon viszonzá ez üdvözlést, s kifejezte örömét a fogadás fölött; s megindult a menet, melyet legalább is százezer ember várt az indóháztól a budai várlakig. […] E csapat után tűnt föl a hat sárga ló által vont aranyos udvari kocsi, melyben jobbról a Császár, balról a Császárné Ő Felsége ült, cobolylyal prémezett fekete bársony téli magyar öltönyben, s egyszerű kis fekete magyar kalapban (toll vagy virág nélkűl). Minden nő és férfi el volt bájolva ez egyszerű és mégis oly kitünő izlés által, de még inkább e fiatal arc és alak kellemétől, midőn oly nyájasan hajlongott a kocsijukat sűrűn körül folyó nép örömriadására. […] Utánuk a kocsik hosszú sora haladt. Bennök az udvarhölgyek: Königsegg, Hunyady grófnők és Turn-Taxis hercegnő, magasrangu katona tisztek, Majláth főkancellár, sok kitünőség és udvari tiszt. A bevonulási vonal fénypontja a lánchid-tér volt, hol az innenső parton álló néptömeg éljene összezajlott azokéval, kik a várhegy oldalát teljesen elboriták. […] A világitás hét órakor kezdődött, s még fényesebb volt, mint a decemberi. Átalában mindenen látszik, hogy az öröm fokozva van azon szerencse által, hogy a várva várt legmagasabb Urnőt is fővárosunk falai közt üdvözölhetjük.”[1]

Ugyanezen nevezetes napról számol be cikkében Vadnai Károly is a Hazánk s a Külföld aktuális számában, de az ő írása mindenekelőtt a fiatal császárné dícséretét zengi: „[…] Mióta mult hétfőn az ünnepélyes bevonulás megtörtént, alig beszélnek valahol egyébről, mint a Fejedelemnéről, kinek finom szép alakja, nőies arca és egész egyszerü modora mindenkit elbájolt. A világ ahhoz van szokva, hogy a rajzón és ecset rendesen hizelegni szoktak, kivált a föld nagyjainak; méltán meg lehetett tehát mindenki lepetve, midőn a magas Urnőt sokkal szebbnek és kedvesebbnek találták, mint az arcképek után képzelheték. Ez arcon a jóságnak, kellemnek, gyöngédségnek oly egyszerü és rögtön megnyerő kifejezése ül, mely mindenfelé szeretetet ébreszt. A nagy pompában, mely a bevonulási hosszú utvonalt a legtarkább szinekkel, lobogók, cimerek, szőnyegek, redőzetek és képek halmazával önté el, a délceg lovagok, aranyos hintók közepette, Császár Ő Felsége baloldalán mindenki egy fényüzéstől vakitva ragyogó tüneményt várt, s ime egy minden feltünőbb pipere nélküli, egyszerü öltözékü jelenség köszöntgeté hajlongva a sok ezer meg ezer ajk zajos hódolatát. Alig volt egyéb fény rajta, mint ifjui szépségének bája s szivélyességének varázsa, mintha maga is érzené, hogy semmi egyébre nincs szüksége. Midőn meglátták nyuszttal prémezett fekete bársony Kazinczy-attilájában, s fején egy egészen fekete kis magyar kalappal, sok száz meg száz agy itélte el egyszerre azt a mételyes fényüzést, mely a divatos felöltőket mindenféle drága cifraságokkal árasztja el, s a női fejeket tarka virágok és madártollak kiállitásává teszi. Az egyszerü és igaz izlés diadala volt ez, s mellé a magyar női öltözet szépsége mellet oly bizonyiték, mely valószinüleg nem marad hatás nélkül. […] Nincs szebb győzelem, mint egyszerü megjelenés által ennyi sok sziv szeretetét nyerni meg. Külső megjelenés azonban – magában véve – sohasem birna ily igaz és szivből jövő hódolatot idézni elő; a szépség és ifjuság kelleme sem gyakorolna mélyebb benyomást, minthogy megbámulják és dicsérjék; de itt mindenki tudta, hogy a magyar öltözék és a nemzeti szinekben mosolygó nagy diszbokréta, melyet az indóházi üdvözlésnél fehér ruhás leánykák nyujtottak át, nagyon méltó helyen pompáznak ott, hol az ajk is megtanulta és szépen beszéli a haza nyelvét, s a sziv rokonszenvvel dobog a magyar érdekekért. […] Nagyon természetes, hogy a nép örömét főképen az képezi, hogy a magyar nyelv meghonosult a királyi palotában, s ma már a költő egy szép sorát megtoldva, elmondhatjuk: “s a legelső magyar nő a Királyné.” A hódolat és lovagiasság ama szép ünnepei, melyek most folyton folynak, e nemes fejedelmi hölgy szivét bizonyosan még erősebb kapcsokkal fűzik hazánkhoz, melynek bizalmát és ragaszkodását a szeretet utján találták meg ujra. Hány elveszett év áldását és örömét fojták el azok, kik oly sokáig állottak akadályukul e virágokkal szegélyezett út előtt, melyen végre is – az idők tanulságai folytán – találkozniok kellett népnek és uralkodónak, kik arra hivatvák, hogy egymást támogassák és szeressék! A bevonulási nap örömét a nagy kivilágitás fénye zárta be. […] Mindenki fájlalá, hogy az ut fáradalmai Császárné Ő Felségét meggátolták, hogy legmagasb férje oldalán megtekinthesse ez éji pompa részleteit. De a Dunapart, a lánchid-tér palotái, az uj rakpartok és a városház tornyának fénykoronája átviláglottak a budai királyi lak ablakaiba, száz meg százezer tündöklő lángban hirdetve a főváros örömét.”[2]

A következő este, január 30-án az uralkodópár a Nemzeti Színház díszelőadásán jelent meg. Az eddig kevéssé jellemző kritika eszközével most meglehetősen erőteljes módon éltek a korabeli lapok, az előadás művészi minőségét bírálva. A Fővárosi Lapok eképpen tudósított az estéről: „Noha az előadás kezdete ezuttal fél nyolcra volt kitüzve, a nézőtér mégis már hét óra előtt egészen el volt lepve. Majdnem egy óra mult el, mig a függöny felgördűlt. Azonban könnyü volt várakozni most, midőn a nézőtér, kivált a páholysorok, oly látványt nyujtottak, minő csak igen ritkán fordul elő. Mindenütt érdekes szép arcok, festői menték, hajékek, csillogó legyezők, vakitó tűzben játszó gyémántok, keleti gyöngyök, a pompa, izlés és előkelőség egész kiállitása. Sajátszerü zsibongás volt hallható, mely a várakozásokkal rendesen együtt szokott járni. Majd minden percben száz meg száz tekintet fordult az üresen álló páholy felé, ha vajjon jönnek-e már? Három negyed nyolcra volt, midőn e páholy párkányára helyezett szinlapok meglebbenése az eddig szerte ágazott figyelmet mind ez egy helyre összpontositá. A látcsövek mind fölemelkedtek, a zenészek – ezúttal választékos ruhákban – fölvették hangszereiket, s egyszerre fölzajlott a zenekar üdvriadója és a közönség harsány éljene. A páholyban Császár Ő Felsége magyar huszárezredesi egyenruhában jelent meg. Császárné Ő Felsége pedig fehér selyem ruhát viselt, magyaros válldudorokkal s fekete bársony derékkal, melyek gyémántos kapcsolóktól csillogtak; a fehér ruha brüsseli csipkével volt diszitve, a nyakat fekete bársony szalag brilliáns ékitvénnyel övezé; fején egészen pártaszerű gyémántos hajdisz, s kezében fekete legyező. Mindketten állva és többször meghajolva fogadák el a közönség zajos hódolatát. […] “Erzsébet”, Erkel és a két Doppler dalműve, alkalmi műnek volt készitve azon időben, midőn Császárné Ő Felsége először látta hazánk fövárosát. Akkor minden új és fényes volt benne. […] Azóta a diszitmények s jelmezek megkoptak, s az igazgatóság nem volt rajta, hogy e dalművet teljesen megujitva állitsák elő e ritka örömestén. Részünkről nagyon óhajtottuk, hogy Császárné Ő Felsége ne nagyon emlékezzék vissza az egy évtized előtti előadásra, mely sokkal pompásabb és  művészibb volt, mint ez a mostani. […] Mondanunk sem kell, hogy ily alkalommal a tapsolást tiltja az illedék. – A közönség hódolt ez illedéknek, de ezuttal nem is sok erejébe kerülhetett magát megtartóztatni. […] Az első felvonásban egy pár népdali hangon és a tánc-zenén kívül alig van hely, mely a hallgatót megkapná. A második felvonás (ez az Erkelé) sokkal szebb, de a koldusok szánalomraméltó csoportozata, melylyel kezdődik, nem való ünnepi darabba. […] Ő Felségeik e felvonás közepén fölkeltek és a közönség tisztelgései közt eltávoztak. […] Az est minden fénye a nézőtéren volt, – a szinpad nem nagyon növelte azt.”[3]

Az előadás nyújtotta látványt és művészi színvonalat bírálta a Hazánk s a Külföld is: „ A szinház előtt a kivilágitott téren tömérdek ember állt, várva a megjelenő uralkodó párt, mig benn a földszinten sokan azt kérdezgeték: vajjon eljönnek-e? Most valóban semmi sem bizonyos, mert nincs megállapitott programm. Az Uralkodó azt mondá: “nincs szükség rá, miután Budapesten nem vendégek, hanem otthon vagyunk!”. Oly nyilatkozat, mely sokkal többet ér, mint egy megállapitott napirend. Nyolc óra felé künn örömriadás jelenté, hogy a Fölségek megérkeztek, kiket az egész közönség felállva s többször harsányan éljenezve üdvözölt. Állva hallgattuk végig a hymnusz első versszakát is, melyet a csinosan diszitett szinpadon énekeltek. A nyitány alatt, mely ugy sem sok értékkel bir, a látcsövek mind az udvari páholynak voltak szögezve, hol Császár ő Felsége huszárezredesi egyenruhában ült, a fejedelmi Asszony pedig csipkediszitésü fehér selyem ruhában, magyar dudoros ujakkal, gyémántkapcsu fekete bársony derékkal, fején pártaszerü diadém, kezében fekete legyező, s előtte nagy bokréta fehér kaméliákból, melyek közt briliántok tündököltek. Másfél felvonást hallgattak meg, mely – fájdalom – igen izléstelenül s avult jelmezek és diszitményekkel volt kiállitva. Ha már a szivek és elmékre nem birnak hatni, legalább a szemeknek nyujthattak volna egy kis – meglepetést. De hagyjuk el! Nagyon roszul esik rá gondolni, hogy midőn az egész főváros ünnepi fényben úszik, épen a nemzeti szinház az, mely nem bir a művészet erejében kitünni, s csupán a megjelenő közönségtől kaphat pár órai ragyogást.”[4]

Január 31-én a császárné maga köré gyűjtötte az ország előkelő hölgyeinek egy részét a budai királyi palotában.

    Korabeli metszet

      Erzsébet magyar ruhában volt, csakúgy, mint a meghívott hölgyek, akiket Sennyei Pálné mutatott be neki. A több mint nyolcvan hölgy mindegyikéhez intézett néhány nyájas szót, természetesen magyar nyelven. A leghosszabban gróf Andrássy Gyulánéval, Bohus-Szögyény Antóniával és báró Eötvös Józsefnével beszélgetett.[5] Sissinek elsöprő sikere volt Magyarországon, ami a császári pár itt tartózkodása idején egyre fokozódott. A Vasárnapi Újság sem tudta kivonni magát a hatása alól: „Január 29-ke óta ismét a régi fény, öröm és vigadás lakik ős Buda várában. Mintha a történelem régmult eseményeit látnók megujulni, ismét fejedelmi udvar pompáján és ragyogásán gyönyörködik szemünk. Az uralkodó a nemzet iránt ismételve kifejezett bizalmának egy ujabb, nagyszerü jelét adta, midőn igérete szerint felséges hitvesét, bájdús királynénkat is magával hozta hű nemzete körébe. Hogy mily riadó lelkesedéssel fogadta a főváros népe a bevonulásnál a fejedelmi párt, lapunk mult számában körülményesen följegyeztük. Azóta nem mulik el nap és óra, hogy a felséges Asszony itt mulatásának varázshatásáról uj meg uj hireket ne halljunk és olvassunk. S mind az, a mi köztudomásra jut, a gyöngéd nőiség, angyali jóság és báj, szellemi fensőség s a magyar nemzet iránti őszinte rokonszenv ellenállhatlan, magával ragadó nyilatkozványa. Felséges Asszonyunk igéző megjelenése mindenütt oly varázshatalommal bir, mely minden szivet önkénytelenül is magához vonz és meghódit.”[6]

      Az uralkodópár magyarországi látogatásának csúcspontját – Erzsébetnek köszönhetően – az jelentette, amikor február 1-én délben az országgyűlés mindkét házának tisztelgő küldöttségét fogadták. „A jelenvoltak tanusága szerint a leglelkesitőbb és történelmileg nevezetessé vált, megható jelenet volt, midőn a Felséges Asszony az országgyülés üdvözlő és hódoló küldöttségét fogadta a budai királyi palotában. Az elfogadási teremben a trón mellett állva fogadta a küldöttséget a királyné. A bájos alakban a királyi méltóság a női kellemmel csodálatra méltó öszhangban egyesült. – Kezében egy iratot tartott ugyan, de nem olvasta, hanem emlékezetből mondá el beszédét a legzengzetesebb magyar nyelven, melyet néhány év óta a legnagyobb kedvteléssel tanulmányoz.”[7] Erzsébet szájából többek között a következő szavak hangzottak el: „Az országos főrendek és képviselők szíves megemlékezését, mint őszinte ragaszkodásuk becses jelenségét nagy örömmel fogadom. Vigyék meg érte küldőiknek lelkem mélyéről áradó köszönetemet, és biztosítsák őket az egész magyar hazával közös változatlan vonzalmamról.”[8] Innentől idézzük ismét a Vasárnapi Újságot: „Megható hangon mondá el különösen beszéde azon végszakaszát, melyben áldást kívánt a Mindenhatótól a nemzet képviselőinek nagyfontosságu legujabb működésére. A királyné összetett kézzel mondott imát népe jóllétéért! A jelenet magasztossága ellenállhatlan erővel ragadta magával a jelenlevők sziveit s egynémely szemben az elragadtatás örömkönyüje csillogott. A küldöttség egyes tagjai csak nehezen váltak meg azon helytől, hol e magasztos jelenetnek boldog tanui lehettek.”[9]

      A magyar beszéd udvarképessé válása sokakat töltött el örömmel. Akik így éreztek, azok azt is pontosan tudták, hogy mindez jelentős részben a császárné érdeme, és ennek hangot is adtak a sajtóban és a közéletben egyaránt. „A magyar nyelv fényes és meglepő uj diadala volt az a beszéd, melyet a királyné Ő Felsége válaszul mondott a magyar országgyülés tisztelgő küldöttsége előtt. Pest városában máig sem teltek be a tiszta kiejtésnek s a beszéd valóban müvészi előadásának dicséretével; mert legnagyobb művészet a kifejezés őszintesége és bensősége. Már pedig Ő Felsége egész előadásában a legnagyobb bensőséggel a legtermészetesebb báj egyesült, hogy a jelenvoltakat ellenállhatlanul kitörő lelkesedésre ragadja. […] A magyar nyelv diadala az, hogy Budán egészen, s némileg Bécsben is az udvari társalgás nyelve lőn, s e részben a fő érdem császárné Ő Felségéé. Ez társadalmi tekintetben oly nagy és fontos nyeremény, a minővel nyelvünk régóta nem dicsekedhetik, s a minőt csak egy nő, egy magas állásu pártfogónő adhatott meg, kinek lelkesitő példaadásában a hatalom, fény és báj egyesül. A város tele van hirekkel azon társas körökről, melyek Budán a királyi lakban tartatnak, melyekben a magyar nyelv a társalgás nyelve, s azóta az ország viszhangozza a császári pár ily fellépésének magasztalását. […] Ő Felségeik a fővárosi közintézetek között már ismételt izben szerencséltették legmagasb látogatásaikkal a nemzeti szinházat s látható érdekeltséggel néztek és hallgattak végig néhány szini előadást. Ezen részvét és érdekeltség a magyar irodalom, nyelv és művészet iránt a legmélyebb hálára és tiszteletre kötelez minden magyar embert a felséges uralkodó pár irányában. Ez örökké fényes betükkel lesz följegyezve a sok keserü napot látott magyar nemzet történetének lapjain, mint valószinüleg első szép hajnala azon boldogabb jövőnek, mely álmainknak, reményeinknek soha el nem múló tárgya.”[10]

      Erzsébet természetesen érezte a felé megnyilvánuló szeretetet, csodálatot és lelkesedést, aminek a magyarok számos tanújelét adták. A merev bécsi udvari élet után tetszett neki a magyar arisztokrácia felszabadult, fesztelen viselkedése, az emberek őszinte rajongása. És amit nem volt képes kiállni Bécsben, azt elviselte Pest-Budán: minden reprezentációs kötelezettségének eleget tett, csak egyszer kellett nyolc napra minden szereplést lemondania, mert megbetegedett – ismét köhögési rohamai támadtak és olykor sírógörcsöt kapott. A rengeteg kötelezettség persze itt is fárasztotta, de azért ebben a közegben, ahol nem kritizálták, hanem szívből ünnepelték, szívesebben tett ezeknek eleget.  Kislányának, Gizellának írt leveleiben panaszkodott is néhányszor: „Itt sok a dolgom. A gyakori vetkőzést és öltözködést unalmasnak találom, nagyon fárasztó volt a hölgycercle, a hosszas állás és beszéd.”[11] Egy másik alkalommal ezt írta: „Most le kell zárnom a levelet, mert ideje elkezdenem az öltözködést erre a polgári bálra, amely csupa kínszenvedés lesz.”[12] Az említett polgári bálra a Vigadóban került sor, és a Vasárnapi Újság a következőképpen számolt be róla: „Este már 8 óra előtt pompás fogatok hosszu sora szállitotta a vigadóba a diszes vendégkoszorut, s midőn Császárné Ő Felsége férjével a terembe lépett, négyezer ajakról feldördülő „éljen” hangzott üdvözletül. Császárné Ő Felsége egyszerüen, polgáriasan volt öltözve, mintegy bebizonyitandó, hogy ő mint az első polgárné nem a tulságos fényüzésben látja a polgári erényeket. Fehér ruhája zöld leveles piros rózsákkal volt diszitve. Volt azonban öltözéke egyszerüségében is olyasmi, a mi királyi fenségét fennen hirdette. Gyöngyből készült fejdisze s gazdag hajzatának szintén drága gyöngyökkel ősmagyarosan körülfont s nyakba omló hajhullámai utánozhatatlan bájt kölcsönzének a nyájasságtól átszellemült arcznak. A fejedelem huszárezredesi öltönyt viselt. Kilencz óra után jelent meg a fejedelmi pár s a mennyezet alatt helyet foglaltak, s nehány percz mulva körsétát tettek a termekben. Ott mulatásuk rövid, alig egy negyedóráig tartó volt, de a fejedelemasszony nyájassága e rövid időt feledhetlen emléküvé tette mindazok előtt, kik őt láthatták.”[13]

      Erzsébet népszerűsége kétségkívül az egekbe szökött, az utazás sikerét azonban a császár kérlelhetetlensége kétségbe vonta. Ferenc József ódzkodott a 48-as törvények visszaállításától és a felelős minisztérium bevezetésének gondolatától. Amikor február elsején, az országgyűlés küldöttségével tárgyalva mindezt a magyarok értésére adta, szavai hűvös fogadtatásra találtak. A császár álláspontja egyrészt személyiségéből, neveltetéséből fakadt, másrészt a Magyarországnak teendő politikai engedményekkel Ausztriában és magában az udvarban sokan nem értettek egyet. A sajtó viszonyaiban való változást az ötvenes évekhez képest hűen érzékelteti, hogy egyes sajtóorgánumokban megjelenhetett az uralkodói látogatás sikerével kapcsolatos kétkedésnek hangot adó írás is. Ilyen volt például a Magyarország és a Nagy Világ alábbi cikke: „Minthogy jó szerencsénk a politikától távoltart, – természetes, hogy ez izgalmaktól és nyugtalanságoktól is mentek vagyunk s ha nem is egykedvűen, de azon objectiv nyugalommal tekintjük az eseményeket s fogadjuk a szerte hangzó beszédeket, sőt tényeket, mely a válság nehéz órájában legczélszerűbb és legjobb tájékoztató. Mikor utaznak el a Fölségek? kérdi kiváncsian az egyik. Mi e császári út eredménye? feleli elborult vagy tépelődő arczczal a másik. […] Mi nem félünk a jövőtől, a magyar nemzet jövőjétől. A kevély tölgy, melyet nyolczszáz év zivatarai megtéptek, de el nem törtek, állni fog ezentul is, s előbb-utóbb, de bizonyára be fog következni az idő, mikoron terebélyes ágai teljes pompával fognak zöldelni s árnyat és védelmet nyujtani mindazoknak, kik alája menekülnek. A Fölséges pár legmagasb látogatását sem véljük elveszettnek.  A királynak alkalma volt százszor és százfélekép alattvalói ragaszkodásunkat és hűségünket látni és – megszeretni, s bármily esélyei leendnek is ez országgyülésnek, a végeredmény – szent hitünk! – mégis a koronázás jogszentesitő ünnepélye lészen.”[14] A Magyarország és a Nagy Világ reményei nem váltak azonnal valóra. A császári pár 1866. március 5-én hagyta el a magyar fővárost (Erzsébet a pályaudvaron a következő szavakkal búcsúzott: „Remélem, hogy nemsokára újra visszatérhetek az én szeretett Magyarországomba.”[15] ).

      1866 nyarára Ferenc József és a magyarok tárgyalásai megrekedtek – valaminek történnie kellett, ami kimozdíthatta a holtpontról az eseményeket. Történt. A német egységért vívott háborúban Ausztria megsemmisítő vereséget szenvedett a poroszoktól. Ezután az osztrák császár csak úgy tarthatta meg birodalma nagyhatalmi állását, hogy kiegyezett a magyarokkal.



        JEGYZETEK

          [1] Fővárosi Lapok (1866) 3. évf. 90.

          [2] Hazánk s a Külföld (1866) 2. évf. 77–78.

          [3] Fővárosi Lapok (1866) 3. évf., 98–99.

          [4] Hazánk s a Külföld (1866) 2. évf., 79.

          [5] Bellaagh Aladár (1917): Ferencz József Magyarországon. Itt tartózkodásai a koronázás előtt. Budapesti Szemle 61. évf. 169. köt. 481. sz. 36.

          [6] Vasárnapi Újság, 13. évf. 6. sz. 1866. február 11. 61.

          [7] Uo.

          [8] Hamann, Brigitte (2012): Erzsébet királyné. Európa Könyvkiadó, Budapest, 228–229.

          [9] Vasárnapi Újság, 13. évf. 6. sz. 1866. február 11. 61.

          [10] Uo. 61–62.

          [11] Corti, Egon Cäsar Gróf (1989): Erzsébet. Szépirodalmi, Budapest, 118.

          [12] Cars, Jean des (2001): Sisi avagy a végzet. Magyar Könyvklub, Budapest, 191.

          [13] Vasárnapi Újság, 13. évf. 6. sz. 1866. február 11. 67.

          [14] Magyarország és a Nagy Világ (1866) 2. évf. 139.

          [15] Corti (1989) 119.


            A cikk letölthető:
            A cikk letöltése pdf-ben

            Ugrás a cikk elejére