Németh Tibor: Polinéz palimpszeszt[1]

Jöttél volna vendégként, tárt karokkal várunk,
De te hazajöttél ide közénk, hogy kén’ most fogadnunk?[2]

Az Egyesült Nemzetek Szervezete a megalapítását követő egy évben összeállította a világban található gyarmati területek listáját[3] (1946), a gyarmatosítás örökségének mielőbbi lebontása érdekében, majd a Gyarmati országok és népek függetlenségéről szóló nyilatkozatának kihirdetése után (1960) munkacsoportot is létrehozott a folyamat nyomon követésére (1961): „annak előmozdítására, hogy azokon a gyarmati területeken, ahol a függetlenséget az ott élők még nem vívták ki, az összes hatalmat ők gyakorolják – mindenfajta fenntartás nélkül, szabadon kifejezett akaratuknak és óhajuknak megfelelően, fajra, hitvallásra, bőrszínre való megkülönböztetés nélkül.” [4]

Amikor az ENSZ közgyűlése (negyven évvel később) elfogadta a Földön élő háromszázhetvenmillió személy jogi védelmére megfogalmazott Őslakos népek jogairól szóló nyilatkozatot,[5] tíz évvel ezelőtt, a négy ott nemmel szavazó ország közül kettő csendes-óceániai volt. A gyarmati területek listáján ma szereplő tizenhétből hat Óceániában található:[6] Mikro-, Makro- és Polinéziában még nem zárult le a gyarmatosítás lebontása.[7] A hajdani gyarmatosítók[8] közül Franciaország három régióban is jelen van.

Miután 1760 és 1815 között több észak-amerikai, dél-ázsiai, karib-tengeri és nyugat-indiai gyarmatát is elveszítette, Franciaország 1830-tól kezdve újabb birodalmat épített fel, mely száz évvel később tizenkét millió négyzetkilométernyi területen százmillió lakost számlált. Az akkor létező gyarmatoknak ma már csak századrésze tartozik közigazgatási szempontból az anyaországhoz – ezek egyike a Párizstól több mint 15 000 kilométernyire fekvő negyvennyolc településből álló tengerentúli terület (collectivité d’outre-mer):[9] Francia Polinézia. Az 5 550 000 négyzetkilométernyi víztömegben elszórt, 121 tagból álló öt szigetcsoport 16 320 négyzetkilométernyi szárazföldön fekszik a Csendes-óceán déli részén,[10] lakosságának (288 685)[11] több mint két harmada Tahiti szigetén él, a főváros (Papetee) is itt található.

A mai Francia Polinézia[12] partjaira vetődő spanyolok (1595) és portugálok (1605) után több mint másfél évszázados késéssel érkező angolok (1767) és franciák (1768) között azonnal megkezdődött a versengés a szigetek birtoklásáért. A leigázott területek lakói nem önként csatlakoztak a hódító birodalmakhoz. Ahol viszonylag erős államalakulatok léteztek, a francia gyarmatosító stratégia első lépése gyámsági kapcsolat létrehozása volt, majd a helyi kormány megbuktatása után következett a terület bekebelezése: az Óceániai Francia Gyarmati Terület[13] 1842-től kezdve protektorátus (protectorat) volt a helyi Pomare dinasztia irányításával 1880-ig,[14] amikor V. Pomare lemondása után a területet Franciaországhoz csatolták.[15] Bár a végrehajtó hatalom gyakorlása az anyaországban maradt, miután az Őslakos Törvénykönyvet a többi óceániai gyarmathoz hasonlóan itt is megszüntették (1945),[16] a terület kormányzására demokratikus módon megválasztott képviselői testületet hoztak létre és a szigetek összes lakosa francia állampolgárságot kapott;[17] megalakult a tahiti néppárt (Rassemblement Démocratique des Populations Tahitiennes – RDPT) és a helyi hatóságokat rendelet-kibocsátási jogkörrel ruházták föl (1956). E változások hatására a szigetek lakossága népszavazáskor (1958) az anyaországhoz való tartozás mellett döntött (64,4%). De Gaulle franciaországi hatalomra jutása és az új alkotmány bevezetése (1958) után bekövetkezett politikai változások következményeit Óceániában is hamar megérezték. Francia Polinéziában – főképp azért, mert Franciaországnak Algéria helyett új helyszínre volt szüksége atomkísérleteihez – a terület demokratizálódási törekvéseit geopolitikai érdekek miatt letörték: az anyaországtól való elszakadást követelő politikai frontot szétzúzták, vezetői közül többeket letartóztattak, a helyi hatóságok jogait megnyirbálták.[18] De Gaulle-nak szüksége volt Francia Polinéziára, hogy Franciaországot újra nagyhatalmi helyzetbe emelje: „Amikor 1956-ban ott jártam, akkor eszméltem rá, hogy egész világ rejtekezik a Csendes-óceántól körülvéve ott messze lenn. Megindító, hogy Franciaország ilyen jelentős vállalkozásban vesz részt. Az angolszászoké Hong-Kong, Szingapúr, Tajvan, Ausztrália, Új-Zéland, Hawaii, Alaszka, Brit-Kolumbia, Kalifornia, vagyis a Csendes-óceán egész partvidéke. Amikor meglapulva ültünk, senki egy szót sem szólt, de amikor felálltunk, az már botrányos volt számukra.” [19]

A külföldi diplomatákat a szigetek elhagyására szólították föl (1963), majd hamarosan megkezdődött (1966) a nukleáris kísérleti központ üzemeltetése, melynek köszönhetően a következő három évtizedben összesen negyvenhat légköri és száznegyvenhét föld alatt robbantás történt.[20] A kísérletek befejezése után (1996) még nagyobb intenzitással folytatódott a helyi érdekek érvényesítése, valamint a világ egyéb régióival és szervezeteivel való szorosabb együttműködés; Francia Polinézia ma az anyaország tengeren túli területe, mely 1984 óta autonómiát élvez[21] – ahogy a tartomány alaptörvénye fogalmazza (2004): „a Köztársaság szavatolja Francia Polinézia önrendelkezési jogát, akképp támogatva annak kiteljesedését, hogy rendületlenül segíti Francia Polinézia haladását a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés útján, tiszteletben tartva érdekeit, földrajzi sajátosságait és népessége kulturális önazonosságát.” [22]

2004 óta ötévenként a választott nemzetgyűlés jelöli ki elnökét,[23] választja meg a többi országtól megkülönböztető jegyeit (zászlaját, himnuszát). A területet ma tíz miniszterből álló kormány irányítja,[24] mely két-két szenátort és képviselőt küldhet az anyaország 343 tagú Szenátusába és az 577 tagú Parlamentjébe; a helyi nyelveket használhatják a médiában, a politikai életben és taníthatják az iskolákban.

Az Európából érkező brit misszionáriusok a Pomare királyi család protestáns hitre térítése (1819) után a tahiti nyelvet használták az oktatás és a térítés során – az első törvénykönyv (1819), az első bibliafordítás (1836), az első szótár (1851) megjelenésével a szigetek egyetlen írott nyelve a francia elterjedéséig a tahiti volt.[25] A francia hittérítők viszont olyan országból érkeztek, mely egyetlen nyelvű államformaként értelmezi magát[26] – ahol a forradalom (1789) utáni évtizedben kidolgozott nyelvpolitikai döntések értelmében kizárólag a francia hivatott arra, hogy a társadalom számára a nemzeti egységet megjelenítse – a tájnyelvek mindezt csak akadályoznák: „A szövetségi államrendszer barátainak és a babona-hívőknek nyelve a breton, a kivándorlóké és a Köztársaság elleni gyűlöletkeltőké a német; az ellenforradalmár olaszul, a megszállott baszkul beszél. A károkozás és métely-hintés nyelvi eszköztárát ki kell üríteni.” [27]

Az anyaországban alkalmazott nyelvpolitikai intézkedéseket a gyarmatbirodalomban is foganatosították:[28] a franciává nevelést egyrészt a gyarmatosítást segítő helyi elit kialakítására létrehozott iskolák révén, másrészt – mint Új-Kaledóniában – a hittérítői tevékenység útján folytatták. „Az őslakos nyelvek, melyek oly sokfélék és egymástól oly különbözőek, annyira nehezen elsajátíthatók és oly szegényesek a keresztény tanok megjelenítésére, akadályai a Hittételek világos és egyértelmű kifejezésének. Helyénvaló, hogy azokat még sokáig szükséges, lényegében azonban ideiglenes kényszerűségnek tekintjük, amíg csak a francia nyelven iskolázott új nemzedékek át nem veszik majd őseik helyét.” [29]

A huszadik század derekára a szigetek lakói közül sokan már három nyelvet használtak: a hivatalos és oktatásban kötelező franciát; a tahitit, mint az idegenekkel szembeni összetartozás kifejezésének nyelvi eszközét; továbbá a különböző tájnyelveket, mint a helyi identitás tükreit. Az anyaország csak harminc esztendővel[30] a kisebbségi nyelvek oktatását engedélyező Deixonne-törvény[31] elfogadása (1951) után tette lehetővé, hogy a törvényt a tengeren túli területekre kiterjesztve Francia Polinéziában is megkezdjék a franciától különböző nyelvek[32] oktatását az iskolákban. Mivel a hatvanas évek elején mezőgazdaságból és halászatból még önellátó módon élő népesség több mint fele az évtized második felében odahagyta hagyományos életterét – annak érdekében, hogy a nukleáris kísérleti központban, francia nyelvi környezetben vállaljon munkát –, erre a tahiti nyelv megtartása érdekében nagy szükség volt.[33]

Francia Polinéziában a tahiti nyelv oktatása 1982 óta az óvodában és az alsó tagozaton, 1996 óta a felső tagozaton, a középiskolában és az egyetemi képzésben kötelező, 1985-től pedig a tahiti mellett másik polinéziai nyelv is választható érettségi tárgyként. Az oktatáspolitikusok mai pedagógiai, politikai és hagyományőrző szempontokat egyaránt érvényesítő álláspontja szerint[34] a polinéziai nyelvek tanulása segíti a diákok iskolai teljesítményének fejlődését, a tanulók nyelvi és kulturális örökségének megőrzését és a társadalmi csoportok közötti nagyobb összhang megteremtését. „A polinéziai nyelvek sokféleségét az iskolai oktatásnak is tükröznie kell… Az oktatás nyelve a francia – magas szintű szóbeli és írásbeli elsajátítása az iskolai előmenetel és az állampolgári jogok gyakorlásának záloga. Az iskolai oktatás során a polinéz nyelvek és kultúrák használatát mindvégig támogatni kell, így is esélyt teremtve a tanulók számára ahhoz, hogy kifejthessék a bennük rejlő képességek és a környezetükben élők értékeinek kibontakoztatását.” [35]

Ha a polinéziai nyelveket, valamint a helyi sajátosságokra vonatkozó földrajzi és történelmi ismereteket nem számítjuk, az itteni oktatási tartalmak megegyeznek az anyaországiakkal – noha Polinézia polgárai jelentős részének az európaiakétól lényegesen különböző a kulturális öröksége – közülük csak keveseknek ősei a gallok.[36] Márpedig az ENSZ-határozat kimondja, hogy: „Az őslakos népeknek jogukban áll megalkotni és ellenőrizni saját iskolahálózataikat és intézményeiket, ahol az oktatás és tanulás egyéni kulturális módszereik által meghatározott formában és saját nyelvükön folyik.

Az államok, az őslakos népekkel együttműködve, hatékony módon segítik elő, hogy az őslakosok, különösképp a közösségeiken kívül élő őslakos gyermekek – amennyiben ennek megszervezése elháríthatatlan akadályba nem ütközik – olyan oktatásban részesülhessenek anyanyelvükön, mely eredeti kultúrájukat méltóképpen tükrözi.” [37]

Bár a helyi oktatási rendszer döntéshozatali jogkörrel és illetékességgel való felruházása már az 1950-es évek óta folyik (1957-től csak az általános iskolák alsó tagozatára, 1984-től a felső tagozatra és középiskolai, 1987 óta az egyetemi oktatásra is kiterjedt),[38] nem pusztán az oktatott tananyag, de az oktatási rendszer szerkezete is nagyon hasonló az anyaországihoz. Az elért eredmények azonban rendkívül különböznek, és bár a fejlettségbeli különbség az új évezredre jelentősen csökkent, még ma is jelentős. A 233 alsó és 56 felső tagozat és gimnázium[39] 74 484 beiratkozott tanulójának (2014) teljesítményszintje francia nyelvből negyven, matematikából negyvennyolc százalékkal marad el a Franciaországitól. Az anyaországban 1992-ben volt hasonló az átlag, az iskolát a végbizonyítvány megszerzése előtt elhagyó tanulók számaránya pedig az 1980-as évek első felében volt ekkora Franciaországban.[40]

Amikor Francia Polinézia neve hatvanhat év után[41] újra felkerült a gyarmati besorolású területek listájára (2013), az ENSZ Végrehajtó Tanácsa felszólította Franciaországot, hogy „kezdeményezzen hatékony dialógust az önrendelkezés tényleges előmozdítása érdekében Francia Polinéziával.”[42] A Külügyminisztérium közleménye szerint a döntés egyértelműen „Franciaország belügyeibe való beavatkozás, mely semmibe veszi a tengeren túli terület polgárainak demokratikus választását, és a gyarmatosítás lebontását célzó ENSZ-határozatok szellemiségét”.[43]

Franciaország ma is nehezményezi polinéziai befolyásának megnyirbálását, pedig az ENSZ ezzel kapcsolatos álláspontja teljesen egyértelmű: „a mai világban semmi helye nincs a gyarmatosításnak”.[44] A dicsőséges francia múltról lassan Polinéziában is változik a közvélekedés: minden hagyomány önkeresésből származó töredékes és környezetfüggő olvasat csupán, amely csak egy ideig új.

JEGYZETEK

[1] Olyan írás alapanyaga, amelyben az eredeti írást eltávolították, és helyébe újat írtak. Az eltávolított írás hagyhat olyan nyomot, hogy újraolvasása lehetséges. WikiSzótár: pergamen, amelyről az eredeti írást levakarták, hogy újra írhassanak rá; rájavítás, átírás. Vö. Váradi Ágnes (2005): Megőrzés és felejtés – Palimpszeszt. Palimpszeszt Tudományos és Kulturális online folyóirat, 1. évf. 1. sz.
http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/01_szam/02.htm
(Letöltés: 2017. június 27.)

[2] Doucey, Bruno (2011): «Tissages», Poésies de terres marines. Henri Hiro (1944–1990) verse.
http://johannapelissier.com/wp-content/uploads/2016/07/20p_Po%C3%A9siesDeTerresMarines_21avril.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[3] A gyarmati területek listáját közvetlenül a második világháború után (1946) állították össze:
http://www.un.org/en/decolonization/nonselfgov.shtml
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[4] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.un.org/en/decolonization/specialcommittee.shtml
http://www.un.org/ga/search/view_doc.asp?symbol=A/RES/1514%28XV%29
http://www.un.org/en/decolonization/declaration.shtml
http://www.un.org/esa/socdev/unpfii/documents/DRIPS_en.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[5] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2009/ProMino09-3-07-ENSZ.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[6] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.un.org/en/decolonization/pdf/dp_2012_wolfers.pdf
http://www.un.org/en/decolonization/pdf/
French%20Polynesia%202016%20Profile_25%20Oct%202016%20Final.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[7] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://papersmart.unmeetings.org/media/1072675/E_C.19_2013_12_E.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[8] A csendes-óceáni térségben gyarmatosító hatalmak a következők voltak: Ausztrália, Hollandia, Franciaország, Chile, Németország, Új-Zéland, Spanyolország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia.

[9] Ezzel kapcsolatban lásd:
https://www.insee.fr/fr/metadonnees/definition/c1842
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[10] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.netbiomeeranet.netbiome.eu/index.php?option=com_content&view=article&id=57%3Afrench-polynesia&catid=51%3Amonographies&Itemid=1&limitstart=1
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[11] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.worldometers.info/population/countries-in-oceania-by-population/
(Letöltés: 2017. jún. 24.)

[12] A szigetország a Francia Polinézia nevet 1957-ben kapta.

[13] Établissement français d’Océanie (EFO).

[14] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.culture-patrimoine.pf/spip.php?article432
https://www.histoiredroitcolonies.fr/IMG/pdf/ArtT5MFabre.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 25.)
Trémon, Anne-Christine (2013): «Citoyens indigènes et sujets électeurs: statut, race et politique dans les Établissements français de l’Océanie (1880–1945)», Genèses, 14. 91,2: 31.

[15] A Köztársaság – gyarmatbirodalmában egyedülálló módon – Francia Polinézia bizonyos területein élő őslakosnak (a korabeli francia birodalmi szóhasználatban indigène), állampolgárságot adományozott, míg mások alattvalók (sujet) lettek.

[16] Code de l’indigénat, mely lehetővé tette például őslakos személlyel szemben büntetőeljáráson kívül is alkalmazott testi fenyíték használatát.
Ezzel kapcsolatban lásd:
http://histoire.assemblee.pf/articles.php?id=228
(Letöltés: 2017. jún. 25.)

[17] A területen élő kínaiak kivételével, akikre e jog 1973 óta vonatkozik. Az első Kínából származó telepesek 1865-ben érkeztek a szigetekre, azzal a céllal, hogy a gyapjú- és kávéültetvényeken dolgozzanak.
Trémon, Anne-Christine (2009): «Un Consulat de Chine dans la France d’Outre-mer», Critique internationale, Volume 42. Number 1. 125.

[18] Gonschor, Lorenz (2013): Mai te hau Roma ra te huru: The Illusion of “Autonomy” and the Ongoing Struggle for Decolonization in French Polynesia, The Contemporary Pacific, Volume 25, Number 2, 266.

[19] Peyrefitte, Alain (1997): C’était de Gaulle, tome II. Fayard/de, Fallois, Paris, In: Barbe, Dominique – Meltz, Renaud (2013): Le monde Pacifique dans la mondialisation. Hermès, La Revue 2013/1, Volume 26. Number 65, 13.

[20] Deckker, Paul de (1996): Decolonization Process in he South Pacific Islands: A Comparative Analysis between Metropolitan Powers, VUWLR, 26, 368.

[21] Francia Polinézia jogi helyzetét a Francia Alkotmány 72. 73. és 74. pontja szabályozza.
Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.conseil-constitutionnel.fr/conseil-constitutionnel/francais/la-constitution/la-constitution-du-4-octobre-1958/texte-integral-de-la-constitution-du-4-octobre-1958-en-vigueur.5074.html#titre12
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[22] Ezzel kapcsolatban lásd:
https://www.legifrance.gouv.fr/affichTexte.do?cidTexte=JORFTEXT000000435515
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[23] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.outre-mer.gouv.fr/polynesie-francaise-histoire
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[24] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.presidence.pf/
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[25] Ezzel kapcsolatban lásd:
https://www.degruyter.com/downloadpdf/books/9783110260359/9783110260359.49/9783110260359.49.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[26] „A Köztársaság nyelve a francia.”
Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.conseil-constitutionnel.fr/conseil-constitutionnel/francais/la-constitution/les-revisions-constitutionnelles/loi-constitutionnelle-n-92-554-du-25-juin-1992.138025.html
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[27] A forradalom utáni évtizedben kidolgozott nyelvpolitika alapjául szolgáló tudós értekezések – melyek közül a leghíresebb Henry Grégoire abbé írása: Értekezés arról, hogy mi célból és miképpen semmisítsük meg a tájnyelveket és tegyük általánossá a francia használatát: Rapport sur la nécessité et les moyens d’anéantir le patois, et d’universaliser l’usage de la langue française, 1794 – ennek célját abban jelölték meg, hogy azonos lehetőségeket teremtsenek a Köztársaság összes polgárainak a társadalmi kérdésekről való állásfoglalásra, a Felvilágosodás szellemében való önművelésre és az Ész kultuszának előmozdítására.
Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.axl.cefan.ulaval.ca/francophonie/barere-rapport.htm
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[28] Azt a gyermeket, akit azon kaptak rajta, hogy az iskolában anyanyelvét használja a francia helyett, tanítója-tanára azzal sújtotta, hogy valamilyen tárgyat (Tahitin általában kagylóhéjat) kellett viselnie feltűnően egész nap. A tanuló a megbélyegző jelképes tárgytól csak úgy szabadulhatott, ha egy társát, aki ugyanazt a vétket követte el, feljelentette a tanítónál. Akinél a nap végén a tárgyat megtalálták, súlyos büntetést kapott.
Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.tahiti-infos.com/L-outrage-du-silence-Manahau-a-la-reconquete-de-la-langue-tahitienne_a138422.html
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[29] Salaün, Marie (2009): «Langues locales et école en contexte français : une perspective sociohistorique», In: Fillol, Véronique – Vernaudon, Jacques (szerk.): Vers une école plurilingue dans les collectivités françaises d’Océanie et de Guyane. L’Harmattan, Paris, Cahiers du Pacifique Sud Contemporain, Hors-Série 1, 28.

[30] 81-533-as törvény-kiegészítés – 1981. május 12.

[31] Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.axl.cefan.ulaval.ca/europe/France-loi_Deixonne-texte-1951.htm
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[32] Ez ma 75 nyelvet jelent, ezek közül 54-et a tengeren túli területeken beszélik.
Ezzel kapcsolatban lásd:
http://www.axl.cefan.ulaval.ca/europe/France-loi_Deixonne-texte-1951.htm
http://www.ladocumentationfrancaise.fr/var/storage/rapports-publics/994000719.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 26.)

[33] Paia, Mirose – Vernaudon, Jacques (2002): Le tahitien : Plus de prestige, moins de locuteurs, Hermès, Numero 32-33, 401. (Letöltés: 2017. jún. 26.)

[34] Salaün, Marie (2009): «Langues locales et école en contexte français : une perspective sociohistorique», In: Fillol, Veronique – Vernaudon, Jacques (szerk.): Vers une école plurilingue dans les collectivités françaises d’Océanie et de Guyane. L’Harmattan, Paris, Cahiers du Pacifique Sud Contemporain, Hors-Série 1, 32.
Ezzel kapcsolatban lásd még: Fillol, Véronique – Vernaudon, Jacques (2004): Une école plurilingue en Océanie frncophone? Hermes 2004/3, Numero 40.

[35] Loi de pays n. 2011-17 LP/APF, 2011. július 7.
Vernaudon, Jacques – Renault-Lescure, Odile – Léglise, Isabelle (2014): Les langues en Guyane, en Nouvelle Calédonie et en Polynésie française. In: Nocus, Isabelle – Vernaudon, Jacques – Paia, Mirose: Apprendre plusieurs langues, plusieurs langues pour apprendre: l’école plurilingue en Outre-mer, Presses, Universitaires de Rennes, 117-118.

[36] Az 1998-as népszámlálás volt az utolsó, mely a népesség etnikai hovatartozását is vizsgálta – e szerint a lakosság mintegy 83 %-a óceániai, 12 %-a európai, 5%-a ázsiai (főleg kínai) felmenőkkel rendelkezett.
Gagné, Natacha: (2016): Identité et stratégie autochtones – Leur complexités et (im)possibilités en Polynésie française. Cahiers du CIÉRA, Numero 13. 10.

[37] Ezzel kapcsolatban lásd: Déclaration des Nations Unies sur les Droits des Peuples Autoctones, 2007.
http://www.un.org/esa/socdev/unpfii/documents/DRIPS_fr.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 27.)

[38] A legfőbb különbség a nyelvek tanításán kívül az, hogy a távol eső szigeteken élők képzésére sajátságos szakmai képzéseket indítottak.
Ezzel kapcsolatban lásd:
http://monvr.pf/le-certificat-daptitude-professionnelle-cap/
(Letöltés: 2017. jún. 27.)

[39] 56 francia értelemben vett középiskola, a mi értelmezésünk szerint ez felső tagozat és/vagy gimnázium, összesen 56 intézmény.

[40] Chambre territoriale des comptes de la Polynésie française Observations définitives – Collectivité de la Polynésie française (politique de l’éducation) – Séance du 9 septembre, 9. és 11.
https://www.ccomptes.fr/Publications/Publications/Collectivite-de-la-Polynesie-francaise-Politique-de-l-Education
(Letöltés: 2017. jún. 27.)
Megjegyzés: amilyen arányban vannak iskolaelhagyók az összes tanulóhoz képest Francia Polinéziában ma, olyan arányban voltak iskolaelhagyók az 1980-as évek elején itt a kontinensen lévő Franciaországban.

[41] Ezzel kapcsolatban lásd: n. n. (2013) Study on decolonization of the Pacific region, United Nations, Economic and Social Council:
http://papersmart.unmeetings.org/media/1072675/E_C.19_2013_12_E.pdf, 10.
(Letöltés: 2017. jún. 27.)

[42] Ezzel kapcsolatban lásd: Simonian-Gineste, Hélène (2014): La Polynésie française: une collectivité à l’autonomie évolutive. Acquis et perspectives, Revue Mivoires,
http://www.revuemiroirs.fr/links/Article1.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 27.)

[43] Ezzel kapcsolatban lásd: Maclellan, Nic (2013): Hijacking decolonization: French Polynesia at the United Nations,
http://pacific.scoop.co.nz/2013/06/hijacking-decolonisation-french-polynesia-at-the-united-nations/
(Letöltés: 2017. jún. 27.)

[44] ‘Colonialism has no place in today’s world.’ Idézi: Wolfers, Edward P. (2012): Decolonization in the Pacific – Context, Issues, and Possible Options for the Third United Nations Decade for the Eradication of Colonialism. Discussion Paper, United Nations, 14.
http://www.un.org/en/decolonization/pdf/dp_2012_wolfers.pdf
(Letöltés: 2017. jún. 27.)

A cikk letölthető: