Kornis Gyula (1885–1958) filozófusi és politikusi jelentőségén túl a magyar pedagógiai tudományosságnak is meghatározó alakja volt. Mesterei a budapesti egyetemen Medveczky Frigyes, Pauler Ákos és Fináczy Ernő voltak. Később, a II. Filozófiai Tanszék professzori állásán túl a pedagógia jogosított tanára volt 1920-tól 1932-ig, 1931 és 1934 között pedig pedagógiai professzorként is működött. A Magyar Tudományos Akadémia osztályelnöki, elnöki tisztjét is betöltötte, valamint 1926-tól 1938-ig a Magyar Paedagogiai Társaság elnöke volt, akárcsak a Felsőoktatási Egyesületnek és az Országos Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottságnak is. 1927 és 1931 között az Országos Közoktatási Tanács ügyvezető alelnöke volt. Politikusként is tevékeny volt, mindenekelőtt a kultúrpolitika és főleg az oktatáspolitika területén. Szakpolitikusként Klebelsberg Kuno államtitkára volt 1927-től 1931-ig, a miniszter halálát megelőző évig.
Már pályakezdésekor elkötelezett volt a pedagógia tudománya és gyakorlati alkalmazása iránt. Egyik első recenziója is a pszichológia és pedagógia összefonódását mutatja. „Az első latin könyv” ismertetés, H. W. Atkinson és J. W. E. Pearce The First Latin Book 1906-os, harmadik kiadásáról szól.[1] Úgy mondhatnánk, inkább „Első latinkönyvem” a megfelelő magyar nyelvű cím, ugyanis egy alapozó latin nyelvkönyvről van szó, és a munka kapcsán felvetődő didaktikai kérdésekről értekezik Kornis. A tankönyvnek azt az erényét emeli ki, hogy különösen törekszik a szemléletességre, amelynek alapvető eszköze a képi megjelenítés, ezzel is a tanuló érdeklődését kívánja mozgósítani. Kornis a latintanítás fő nehézségét éppen abban látja, miképpen kelthető fel a kisgyermek érdeklődése a latin nyelv iránt.[2] A következő évben, 1908-ban publikált recenziójában is visszautal az érdeklődés felkeltésének fontosságára, amikor Keating neveléspszichológiai munkáját méltatja és bírálja.[3] A legkorábbi pedagógiai könyvismertetések angolszász munkákról szólnak, láthatóan Kornis szemléletében a modern megközelítéseknek pozitív értéke van.
Modern és reform-jellegű korai munkásságának jellegzetes darabja, a „Filozófia a középiskolában” című, öt közleményből álló írása 1910-ből.[4] Kornis alaposan ismeri és részletesen elemzi a korabeli legmodernebb német, angolszász és francia pedagógiai szakirodalmat és oktatási gyakorlatot. A magyarországi szakirodalomból Pauler Ákos és Fináczy Ernő tanulmányait tekinti példamutatónak. Fő céljául itt is a középiskolások filozófia iránti érdeklődésének felkeltését jelöli meg, és nem valamiféle lezárt tananyag átadását. Didaktikai szempontból az anyagnak természetesen filozófiai és pedagógiai lezártsággal, tantervvel is kell rendelkeznie, és ehhez a reformhoz kíván hozzájárulni Kornis. A filozófiatanítás kapcsán az oktatási rendszeren belül két lehetséges csatornát különböztet meg: a szaktudományok oktatásán keresztül a filozófiai szempontból fontos fogalmak módszeres értelmezését[5] és az önálló propedeutikus filozófiai tantárgy oktatását. Szoros kapcsolatukat a filozófia tárgyának meghatározása biztosítja, amely így hangzik: „A filozófia az egyes tudományok alapelveinek és eredményeinek egységes, ellentmondás nélküli világ- és életnézetté való összefoglalása, röviden: egységes felfogás a világról (tényekről) és az emberről (értékekről).”[6]
A definíció szerint a filozófia argumentált világnézet, amelynek módszerei megegyeznek a tudományokéval, és az oktatás területén a szintetikus látásmód elsajátíttatását tűzi ki célul. A szaktudományokon belül a matematika és a természettudományi tantárgyak a tudományos módszer iránti fogékonyságot alakíthatják ki, beleértve a formális logikát, míg a humanisztikus tárgyak (irodalom, nyelvek, történelem) egyfelől a szellemtudományok megközelítését tudatosítják,[7] másfelől pedig az etika és esztétika révén a világnézet értékelméleti alapjait világítják meg.
Véleménye szerint a természettudományi tárgyak a következő, filozófiailag lényeges törzsfogalmakba nyújtanak betekintést: osztályozás, fejlődés, törvény, módszer (indukció, dedukció, hipotézis, axiomatikus módszer). A természettudományos oktatás során Kornis az iskolai kísérletnek tulajdonít döntő szerepet: a kísérlet szemléletes és képes felkelteni az érdeklődést. A matematikát – kantiánus módon – nem természettudományként, ugyanakkor tér- és időszemléletet előfeltételező tisztán deduktív módszert alkalmazó tudományként értelmezi.[8] A törvényfogalom kapcsán hangsúlyozza a természeti törvény és normatív törvény különbözőségét.
A humán tantárgyak közül a történelem foglalkozik leginkább a társadalmi törvényszerűségek vizsgálatával. Kornis a fejlődés, történelmi haladás fogalmát állítja előtérbe, kiemeli a munkálkodó tevékenység jelentőségét, ami alapját képezi a társadalom számára értékes, a haladás jegyében álló optimista világnézet kiformálódásának.[9] Szerinte a fejlődéstörténeti alapozottságú történelemoktatás szervesen kapcsolódik az aktuális társadalmi kérdések vizsgálatához, amelynek során fel lehet és kell használni a szociológiát is. A történelemformáló faktorok közül mind az anyagi, mind a szellemi tényezőket figyelembe kívánja venni – ezzel összhangban a történelmi materializmust is bírálja – és a szociológiai összefüggések alapján a békés haladás reményét állítja szembe az osztályharccal. Erősen hangsúlyozza a természettudományi és szellemi törvényszerűségek egymástól alapvetően különböző voltát, és a korszak naturalizmusa, szcientizmusa, a kizárólagos jellegű természettudományos világfelfogás ellenében a szellemtudományok önállóságát és jelentőségét emeli ki.
A filozófiai propedeutika gimnáziumi, illetve lyceumi oktatása terén – már ahol volt ilyen, mint Ausztria-Magyarországon, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Görögországban és Svédországban – hagyományosan két tantárgynak, a pszichológiának és a logikának volt szerepe. Sorrendjüket tárgyalva Kornis azt az álláspontot fogadja el, hogy a pszichológiával kell kezdeni. Az érdeklődés felkeltését a pszichológia embertudomány jellege, a lelki élmények személyes jellege biztosítja, így – véleménye szerint – támaszkodhatunk a tanulók saját tapasztalataira. Kornis természetesen tudatában van az introspekció korlátaival. Mint mondja, „egyszerre megfigyelőnek és megfigyeltnek is lennünk lehetetlen.”[10] Az introspektív herbartiánus pszichológia-felfogással szemben a kísérlet fontosságát emeli ki, és láthatóan Alois Höfler tankönyveit tartja a legtöbbre. Höfler, az osztrák filozófiai hagyomány reprezentatív figurája volt, aki disszertációját Alexius Meinonghoz írta Grazban, majd Bécsben szorosan együttműködött Franz Brentanóval, és Bernard Bolzano legfontosabb műveit is ő adta ki, fő munkáit pedig a filozófiai propedeutikáról, annak didaktikai kérdéseiről írta, azaz a filozófiai propedeutikát alkotó logikai és pszichológiai témakörökkel foglalkozott.[11] A filozófiai propedeutika terén – különösen annak pszichológiai részében – világszinten is a legmagasabb szintet képviseli Höfler, így Kornis is a legmodernebb törekvéseket adaptálta tankönyvében.
Amíg a pszichológiában a kísérleti lélektannal egészíti ki a hagyományos introspekciót, addig a logikának főleg tudományelméleti aspektusát emeli ki. Jóllehet hangsúlyozza azt, hogy a logikai törvények normatív jellegűek, és a logika nem vezethető vissza a pszichológiára, ám az oktatásban mégis a logika gondolkodástani aspektusát szükséges előtérbe helyezni. Kornis szerint az ismeretelmélet tárgyalása nem kivitelezhető a logika keretein belül a középiskolában, a metafizikai és filozófiatörténeti kérdések tárgyalására sincs mód, az etika[12] és esztétika[13] azonban kiemelt jelentőséggel bír, és szorosan kapcsolható a pszichológiai tanulmányokhoz. Amikor az etikai eszményekről szól: humanizmus, kultúra, becsület, jog, mintha csak Pauler Ákos elgondolásait idézné fel, aki Az ethikai megismerés elmélete című munkájában pontosan ezeket az eszményeket fogalmazta meg.[14] A Pauler-féle munkától abban tér el Kornis, hogy amíg mestere erőteljesen hangsúlyozza az etika autonóm filozófiai küldetését a valláserkölcsi megközelítéssel szemben – és ezzel kivívja számos egyházi kötődésű kritikusa rosszallását –, addig Kornisnál nem fordulnak elő a valláserkölcsi dogmatizmust bíráló mondatok. Ettől függetlenül a húszas évek előtt született Kornis-munkákban semmilyen utalást sem találunk szerzőjük vallási vagy katolikus elkötelezettségére vonatkozóan. Kornis Gyula a tiszta tudományosság és a tudományos filozófia pozícióját képviseli első publikációitól kezdve.
Összességében a tanulmány hátterében álló filozófiai álláspont a század elején előtérbe kerülő „újidealizmus” fogalmához kapcsolható, amely egy sajátos kombinációja a kanti filozófia szubjektív kiindulópontját leküzdeni kívánó neokantiánus ismeretelméletnek és értékelméletnek, az osztrák bölcseleti hagyomány eredendően Kantot objektivista álláspontról bíráló felfogásának, és az idealista pozitivizmusnak. Kornis tanárai a budapesti egyetemen ennek az újidealizmusnak valamelyik változatát képviselték, de különösen Pauler Ákos filozófiai habitusa volt ekkor vonzó Kornis számára. Ehhez a vonzalomhoz az is hozzájárult, hogy Pauler maga is foglalkozott mind pszichológiai, mind pedagógiai kérdésekkel. Kornis egyetértően hivatkozik is „A világnézet tanítása” című pauleri tanulmányra,[15] ugyanakkor láthatóan mégsem azonosítható a két dolgozat lényegi mondandója. Paulernél általában véve van csak szó a tanulóról, nincs konkretizálva az, milyen korcsoport számára milyen tantervi keretek között és milyen didaktikai módszerekkel óhajtaná megvalósítani a világnézeti nevelés programját. Így javaslatai jórészt bizonyos erkölcsi elvek megismertetését célozzák. Ezzel szemben Kornisnál valódi részletes, kézzelfogható programról beszélhetünk, azaz egy ténylegesen működtethető, világos koncepcióval bíró, tagolt alkalmazott filozófiai tervezetről.
1911-ben a 26 éves Kornis Gyula tankönyvet ír: A pszichológia és a logika elemei középiskolások számára. Ugyanebben az évben Elemi pszichológiai kísérletek címmel jelenteti meg szintén a Franklin Könyvkiadónál a tankönyvhöz készített segédanyagot. A pszichológia és a logika elemei középiskolások számára előszavában jelzi, hogy a munka elkészítését vezérlő elveket a „Filozófia a középiskolában” című tanulmányában fejtette ki, és hogy az Elemi pszichológiai kísérletek a tankönyv első részében foglaltakhoz kapcsolódó tanári munkafüzetként kezelendő.[16] Leszögezi, hogy didaktikus megfontolásból bizonyos filozófiai kérdéseket kénytelen volt leegyszerűsíteni, és köszönetet mond Szűcs Lajos gimnáziumi tanár úrnak, amiért „… becses megjegyzéseivel támogatni szives volt.”[17]
A tankönyv szerkesztése kiváló, nyelvezete világos és közérthető, didaktikai elveit tekintve realisztikus. A pszichológia és a logika elemei középiskolások számára olyan munka, amit mintha csak egy hosszú évtizedek oktatási tapasztalatával rendelkező szakember írt volna meg. A könyv sikerét a későbbi számos kiadás is bizonyítja.
Tankönyvében Kornis a filozófia tudomány-karakterét és szintetikus jellegét hangsúlyozza, ennek megfelelően a filozófia alapvető részének az ismeretelméletet tartja: „A filozófia egyetemes tudomány, amely az ismerés természetének vizsgálata alapján az egyes tudományok eredményeit s az emberi értékeket ellentmondás nélküli rendszerbe egyesíteni törekszik.”[18] Az alapvető részre, az ismeretelméletre két bölcseleti diszciplína épül, a létező világ természetét vizsgáló ontológia és az értékeket kutató axiológia.
Lényegében az az elgondolás, hogy a középiskolai filozófiai propedeutika mint önálló tantárgy pszichológia és logika részekre oszlik, azt jelenti, hogy a filozófiai kultúra ismeretelméleti alapozását itt lehet elvégezni. Ennek az – ekkor már több évtizede meggyökeresedett – felfogásnak a pozitív jellege a filozófia autonómiájának érvényre juttatásában jelölhető meg. Az ismeretelméleti kérdéskör és a tudományos karakter – részben didaktikai okokból történő – előtérbe állítása egyben a spekulatív metafizika és a vallási, felekezeti eszmekörből levezetett etika háttérbe kerülését is jelenti. A huszadik század elején mind az egyetemi, mind a középiskolai oktatásban modern jellegű volt a filozófia oktatása Magyarországon.
A munka jellegéből adódóan Kornis az egyszerűbb pszichológiai és logikai tényeket állítja előtérbe. Ez a kísérleti pszichológia prioritását jelenti, amelyet a függelék, az Elemi pszichológiai kísérletek még inkább kiemel. Kornis szerint a pszichológia alapvető módszere az introspekció, a belső, közvetlenül adott mentális képek és folyamatok megfigyelése, és a kísérlet is alapvetően egy külső szakértő vezérelte optimális körülmények között történő introspekció, illetve retrospekció. Bár fölhívja a figyelmet arra, hogy az önmegfigyelés nem minden esetben alkalmazható módszer, a hangsúlyt arra helyezi, hogy a lelki élmény privát jellege kizárja annak lehetőségét, hogy a természettudományos megfigyelés és kísérlet metodikáját alkalmazzuk.
A tankönyv szerkezete és a műben tárgyalt tematika a következőképpen néz ki: A filozófia fogalmával kapcsolatos – a korábbiakban jellemzett – bevezető megjegyzések után az első részben a pszichológiát, mindenekelőtt az egyén lelki életével kapcsolatos kérdéseket tárgyalja Kornis. A tárgy és feladatára, a módszerekre, a testi és lelki jelenségek viszonyára, illetve a lelki jelenségek osztályozására vonatkozó általános bevezető után két nagyobb egység keretei között tárgyalja a pszichológiát; az első a gondolkodás pszichológiája, a második pedig az érzelem pszichológiája. A gondolkodás pszichológiájának három témaköre: 1. érzet és szemlélet – Kornis szóhasználatában az elemi pontszerű egyes érzékszervi érzetadattal, azaz az érzettel a „szemlélet” áll szemben mint egységes, holisztikus jelenidejű tárgyérzékelés; 2. képzet (reprodukált szemléleti tartalom); 3. gondolkodás. Ezek közül az utolsó – az absztrakt képzeteket, a nyelvet és a gondolkodást mint akarati tevékenységet tárgyaló rész a legrövidebb. A pszichológiáról szóló részt függelék zárja le, amelynek témái az alvás, az álom, a hipnotikus állapotok, pszichopatológia és tömegpszichológiai jelenségek.
Terjedelmét tekintve a pszichológiával megegyező logikáról szóló rész először a gondolkodás elemi formáival foglalkozik, majd a gondolkodás módszeres formáit vizsgálja. Az előbbi tematikailag a fogalom, az ítélet és következtetés kérdéseit öleli fel, míg az utóbbi a kutató, illetve a rendszeres jellegű gondolkodás sajátosságait elemzi.
Érdemes szót ejteni a tankönyv fogadtatásáról. A Magyar Paedagógia folyóiratba Pauler Ákos ír alapvetően pozitív, tárgyilagos kritikát a munkáról. Ezzel szemben Strommer Viktorin a Katholikus Szemlében – amellett, hogy elismeri Kornis szakmai kompetenciáját – alapvetően elutasító bírálatot ad közre. Tisztában van azzal, hogy a szerző katolikus pap, ezért különösen hiányolja a keresztény álláspontot a munkából. Úgy véli, Kornis egyszerűen Pauer Imrét és Wilhelm Wundtot követi, nem ismeri a keresztény filozófiai álláspontot, a metafizikai lélektant teljesen mellőzi. Strommer szerint a lényegi filozófiai kérdésekről Kornis szót sem ejt, és az akaratszabadság problémájának pusztán pszichológiai vetületét érinti.[19] Velünk született eszméket tulajdonít Kornisnak, és felosztásait kárhoztatja, lényegében érvelés nélkül. Jellemző kritikus felfogására a következő mondat: „Nem tudunk itt elfojtani egy megjegyzést: kár volt a szerzőnek annak rendje és módja szerint egyházi cenzurának alá nem vetni, akkor ilyen hiba bizonyára nem volna benne, mert aligha akadt volna cenzor, aki ilyen felfogás mellett az imprimatur megadását javasolta volna.”[20] Ez a vagdalkozó kritika olyannyira élesre sikerült, hogy Kornis kénytelen volt egy választ publikálni a Katholikus Szemlében.
Kornis könyvének fogadtatása katolikus részről kísértetiesen hasonlít Pauler Ákosnak Az ethikai megismerés természetéről 1907-ben megjelentetett munkája utóéletére. A filozófus munkájának bírálatában a katolikus teológus, Schütz Antal ugyan elismerte azt, hogy Paulernek sikerül Kanthoz képest előre lépnie, amennyiben nem üres formális elvet állít fel, mindazonáltal figyelmét a számára vallásellenesnek tűnő tendenciák kötötték le. Mint mondja: a keresztény erkölcstan általában „… több helyen tűnik föl ferde, sőt egészen hibás megvilágításban… Íme a ’Laienmoral’, a polgári házasság az erkölcstanban, a szociáldemokrácia egyik követelése a tudomány nevében, főiskolai tanár ajkáról.”[21] Jehlicska Ferenc a Hittudományi Folyóirat 1909-es évfolyamában értetlenségről és rossz apologetikáról árulkodó recenziót közöl Pauler munkájáról. Szerinte a szerző csak rontott a kanti etikán.
Pauler Ákos ugyanúgy a valláserkölcstől független filozófiai etikának fontosságát hangsúlyozta, mint ahogyan Kornis is a konkrét világnézeti kérdésektől függetleníthető tudományos propedeutikát írt. Strommer Viktorin már a pszichológia terén is a hagyományos katolikus iskolafilozófiát kéri számon, amellyel szemben Kornis joggal hivatkozik a keresztény bölcselet legújabb irányzataira és képviselőire, Alois Schmied, Joseph Geyser és Désiré Joseph Mercier műveire, akik ismeretelméletileg próbálják megalapozni az ontológiát.[22] Kornis nem beszél arról expressis verbis, hogy A pszichológia és a logika elemei középiskolások számára és az Elemi pszichológiai kísérletek tisztán tudományos igényt megfogalmazó filozófiai propedeutikát képviselnek, ám ez az olvasó számára teljesen egyértelmű. Ennek megfelelően föl kell tenni azt a kérdést, milyen értelemben is nevezhető Kornis Gyula „katolikus” gondolkodónak. A keresztény szellemi háttér nyilvánvalóan jelen van gondolkodásában, ám ennek nem ad hangot. Hit és tudás kérdését vagy egyéb, vallási szempontból releváns téma tárgyalását hiába is keresnénk tudományos munkáiban. Világnézeti tartalmi problémákról Kornis egyáltalán nem ejt szót munkássága korai szakaszában. Ennek megfelelően a Kornis kapcsán gyakran hangoztatott „katolikus” jelző legfeljebb a két világháború közötti időszak kapcsán értelmezhető.
JEGYZETEK