„Most a lángész teremtő ihletése
Ösvényt lobbant sötét homályokon […]
Vezér szövétnekül az ész- s világnak.”
(Kisfaludy Károly: Az élet korai)
„Mennyi véres verítékem! mennyi örömem és fájdalmam van ebben lerakva!” – sóhajt fel a költő öccsének 1849. január 6-án írt levelében, amikor tudatja: „Szent László című költeményem a 9-ik énekig vittem, a te gondjaidba ajánlom”, s az idők kedvező fordulatát nem remélve is bizakodik: „Úgy hiszem, csonkán, befejezetlenül is méltó leszen nemzetem figyelmére.”[1]
Hogy micsoda küzdelembe telt a hátralévő három ének megírása, azt felmérhetjük abból: a XIX. század második felének legnagyobb (9024 sor) s még befejezett elbeszélő költeménye előző öthatodnyi terjedelmével nagyjából a számára is mozgalmas 1848-ban készült el, a maradék egyhatodra viszont betegséggel gyötört, nélkülözéssel nehezített s a vakság rémével kísértő két esztendő kellett. Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy a „történeti költemény” beteljesítésével és megjelentetésével Garaynak komoly és nemes szándéka lehetett, s éppen a nemzet szempontjából legnehezebb időkben. Az V. énekben maga is világosan látja a kézenfekvően önmagára érthető költői szerepet: „Harmatcsepp ül a virágon; a tömeg / Csillogásán, ragyogásán kéjeleg; / S hány, ki tudná, hogy midőn rá hullatá / Azt az ég, mint fájó könyet, úgy sirá? // Igy gyönyörgünk sokszor a költő dalán, / S hány közőlünk lát keresztül fátyolán? / Hogy a szép dalt tán szivéből tépte le, / S daloltában szakadott meg kebele?”[2]
Ha más nem, legalább a kegyelet, Haynau és a Bach-korszak idején megnyilvánuló erőfeszítés elismerése a kötelességünk azzal az alkotással szemben, amelyben ennél jóval több érték rejlik.
*
Egy történeti vagy irodalmi munkának számos erénye és gyengéje akadhat, de ezeket bízvást felülmúlja az a kínos felfedezés, hogy a művet még azok sem olvasták, akiknek pedig legalább hivatalból kötelességük lett volna. Szemléletes bizonyítéka ennek a Magyar Tudományos Akadémia által 1965-ben megjelentetett A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig című kézikönyv, amelyben a Garay Jánosról szóló részben Tóth Dezső a következőket írja: „… sokat fáradozott egy időszerűtlen vállalkozásán: a negyvenes években terjedelmes »balladafüzér«-ben énekelte meg az Árpádház fejedelmeinek és királyainak uralkodását (Árpádok)… Párosrímű tizennégyesekben, tizenhét énekben megírta Szent László legendáját (a szabadságharc előtt kezdte el, 1853-ban jelent meg). E témához vallásossága vonzotta Garayt: a költemény hőse a katolikus legendák csodatevő szent királya. A sok részletező leírás (lovagjáték, temetés, halotti tor, királykoronázás, bölényvadászat stb.) a scotti történeti romantikának a verses epikába való behatolását mutatja.”[3]
Ez a megállapítás azonban több ponton is hibádzik. Nem tizennégyes, hanem tizenegyes sorokban írta meg, nem tizenhét, hanem 12 énekben, nem legenda, hanem történelmi hitelre törekvő összegzés, s nem 1853-ban, hanem 1850-1852-ben jelent meg Egerben, („nyomatott az érseki főtanoda betűivel”),[4] s fő érdeme éppen nem a romantika, hanem a lehető legteljesebb történeti hűség[5] és az ebbe mesterien beleszőtt szelíd szándékú politikai célzatosság. Ez egyszerre híven kívánja tükrözni a László-kori történeti valóságot, de legalább ennyire saját kora eseményeinek áthallását, aggodalmát és bátor véleményét. Reményeink szerint e rétegek feltárása, szétválogatása és elemzése világíthat rá a mű megírásának indokára, a kor feszítő történelmi-társadalmi kérdéseire, s ezáltal a mű esztétikán túli becsére, amellyel azt is mérlegelhetjük: valóban időszerűtlen vállalkozás-e?
Garay, akárcsak kora honi költői, küldetésének kívánt megfelelni, amikor egyetlen hatalmas körmondatban pontosan határozza meg célját és feladatát, tetemre híván egyik gonosz szereplőjét. „Állj elő nyolc hosszu század hamviból, / Hozzád a Történet és a Músa szól! // Az szilárdan, megvesztegethetlenűl / Rendületlen bírói székében űl; / Ujjai közt írótollát tartja ez, / S mint egy Isten, híven, igazán jegyez; // És midőn az örök igaz lángitúl / Égő keble szent, magasztos hévre gyúl – / S bátor ajkin a merész szózat riad, / Megítélni elevent és holtakat; // A midőn megrója a kor bűneit, / S megdicsőjti nyílt s rejtett erényeit, / A midőn a keblet szent zengésivel / Nagyra, szépre és igazra híja fel: // Mint egy isten-szóra széjjel hull a köd / Fölöttetek, mult, jelen s jövő fölött; / S szin, valóság, bűn, erény, igaz vagy ál, / Hamisítlan, kendőzetlen színben áll: // Állj elő, nem zsarnok kény ítélete, / A költészetnek idéz fel istene, / Ki babérral koszorúz, ha tiszta, nagy, / Villámmal sújt, hogyha bünnek fia vagy!”[6]
Amikor írni kezdhette – a forradalom hajnalán – az ország haladó többsége hihetett az angol mintára felépíthető alkotmányos monarchiában. A mű keletkezése idején a nemzet és költője előbb a Mária Teréziától idáig ívelő jó király hitében csalatkozik, majd V. Ferdinánd lemondatásával és Ferenc József uralkodóvá tételével, a megalázó olmützi alkotmánnyal s az erre válaszul kimondott trónfosztással maga a királyság intézménye válik kétségessé. A háttérben eközben – a kortárs szemével nézve – szinte kísértetiesen ismétlődik meg az Árpád-kor utolsó évtizedeiben dúló belviszály és polgárháború, horvát, majd orosz kérdés, egyéni és nemzeti érdek szembekerülése, s mögötte ínség, fájdalom, amely együtt a VII. ének egyetlen gigantikus körképébe sűrűsödik. „Évről évre sülyedésbe jött a hon, / Melyet Árpád vérrel szerze egykoron, / Mely virágzó s áldott volt határiban, / Nagy, erénydús és dicső, fiaiban. // Mert hol évről évre belharc lángola, / Onnan elszáll a malasztnak angyala, / Ott fájáról a virág s gyümölcs lehull, / S a kebelben az emberszív elvadul.[7] // Ott a közérdek s feltörekvő hév helyett / Szennyes önzés s tespedés ver gyökeret; / Pólyáiba belefúl a szorgalom, / S rút erőszak az egyetlen hatalom. // Szétszakadnak a legszentebb kötelek, / Melyek polgárt polgártárshoz fűztenek, / Testvér testvér ellen ürít áldomást, / Gyermek apján, ez fián tesz árulást.”[8] A döbbenetesen expresszív képsorok – a megírás idejét tekintve – mintegy előhírnökei a Garay-példakép Vörösmarty Előszó című költeményének: a Szent Lászlóban ez merészebb, kevésbé allegorikus, de mindketten a társadalom polgári kereteinek széthullását-szétverését fájlalják. Szinte szövegszerű párhuzamba állíthatók utolsó képei Tompa Mihály A gólyához című, 1850-ben alkotott (s Garay e képének keletkezésekor még meg sem született) verse záró szakaszának sorával: „Testvér testvért, apát fiu elad…”. Ugyanakkor költőnknél a ’polgár és polgártárs’ anakronisztikus emlegetése Szent László idején, finoman, de határozottan arra is utal, hogy túl a történeti hűségen s az ebben rejlő párhuzam lehetőségén, jelenkora számára is lesz mondanivalója alkotásának.
Ennek közvetlen folytatása László gondolatainak és feladatainak sora. „De megérti küldetését a király, / Hívatása[9] kebelében írva áll; / Istenétől nem azért nyert ihletet, / Hogy elveszni engedje e nemzetet! // Nemzetétől sem azért vőn koronát, / Hogy körültérdelje a nép trónusát, / Sem azért, hogy féktelen farkasfiak / Rajta, mint közprédán dúlakodjanak.”[10] Így értelmezhető a költemény bevezetőjében megelőlegezett tisztelet: „S hosszu nyolcszáz év után is a magyar, / Ha nagy és jó és dicső királyt akar: / Nem kiván más fejedelmet trónusán, / Csak minő volt László király hajdanán…”[11] A vértelenül megvívott győzelméből szabadságharcba kényszerülő, majd Haynau rémuralmába és Bach neoabszolutizmusába bukó hazában így válik korszerű és meglepően forradalmi kívánsággá a bölcs, vitéz, s – a magát magyar királynak is címeztető[12] Ferenc Józseffel szemben – törvényesen megválasztott és megkoronázott uralkodó.
Garay Szent László-ideálja azonban jószerével független ettől, ráadásul alapos történeti olvasmányokon nyugszik, az ott említett eseményeket híven adja elő, romantikus túlzásai csupán a szentté avatási legendákat és a népmonda elemeit követik. Ebből adódik, hogy hőse testi és lelki tulajdonságai összhangot mutatnak, de mindehhez meghitt emberi vonások is társulnak. „Mint az erdő fái közt a cédrus áll, / Termetesb és szebb vala több társinál; / És ha ott állt seregének közötte, / Meghaladta vállal őket termete. // A csatában mint oroszlán oly erős, / Rettenetes, győzedelmes volt a hős; / Béke napján, a tanácsban,[13] trónuson / Bölcseséggel s ésszel győzött a bajon. // Mi csodája, hogy ha híre nagy leve, / S tíz országban szertehangzék hős neve? / Ifja, véne tisztelettel ment felé, / Asszony és lány szép szemét rajt feledé?”[14]
Gyengéd szeretettel övezi fel Lászlót, midőn lengyel földről hazajön, rajongva ismeri meg a tájat, a hagyományt, a népet, miközben ambícióját az uralkodás felé irányítja. Szinte a reformkor egészséges öntudata csendül szavaiban: „Igy képzeltem – mond az ifju – véremet, / Ilyen a földön csak a magyar lehet. / Mily magas kéj gyulaszthatja a szivet / Fejedelem lenni ily nagy nép felett!”[15] Nem csoda, ha e szellemben szólal meg még legendás Szög lova is – nyereg alá törése után: „Nagyra hítt meg e hazában istened… // A hogy engem hős karod megfékezett, / Úgy fogod megfékezni e nemzetet, / Tiéidnek léssz kegyes, dicső ura, / Ellenidnek győzedelmes ostora!”[16]
Ez utóbbit azonban Garay meglehetősen visszafogja, néha valóságos pacifistává szelídíti az ifjút. Nagyon is a saját koráról beszélteti a költő Lászlót, amikor Vatához, a pogánylázadóhoz fordul: „Bátya, bátya, mit míveltél gondtalan! / Terveidben polgárharc vérmagva van!” (érdemes felfigyelnünk az igen hatásos – itt kiemelt – hapax legomenonra), majd némi históriai bölcsességgel szól: „Mint hatalmas ár a kornak szelleme, / Elsodorja, a ki fölkél ellene…”[17]
Garay idején már az 1846-os galíciai felkeléstől – ami Vörösmartyval a magyar irodalom legpesszimistábbnak mondott Az emberek című költeményét íratja[18] – ott lebeg a polgárháború rémképe, mely 1848 nyarától, a szerbek föllépésétől kézzelfogható valósággá válik, Jelačić és a horvát határőrök szeptember 11-iki betörésével kiteljesedik, Windischgrätz-cel, az oroszokkal és Haynauval pedig embertelen méreteket ölt. A mű elején ez még – kezdeti formájában – csak szánakozást ébreszt: „Mind a két fél legszentebbért ví, hitért, / S büszkeséggel s hévvel ontnak érte vért; / Szép, dicső harc! csak ne volna egy szív-ér, / Melyből elfoly ennyi hősi, honfi vér.”[19] Még a következő ének elején is (az idő) „egy kezével sújt, sebez, / Más kezével a seb gyógyitója lesz.”[20] De ahogy a költő külső valósága, alkotó környezete átcsap az önvédelem elszántságába, úgy válik erőteljesebbé a vélemény (melyet éppen a „német ármány” által támogatott Salamonra mondanak): „Ily tettekre csak vassal felelhetünk, / Ez a föld nem a tiéd; mi örökünk! / Mi apáink együtt szerzék e hazát; / Ha király vagy, megtiszteld a köz javát!”[21] (A Bevezetésben László megválasztását is egyenesen ez utóbbi megvalósulásának tartja: „Mint emelte trónra őt a hon szava / Gejza után, ugy hozván a köz java…”)[22]
Az ötödik énekben már a természet is a polgárháború előérzetét sejteti a Duna képével: „Visegrádig keletnek tart a folyam, / Itt egyszerre megfordúl s délnek rohan, / De magával meghasonlik csakhamar, / S kétfelé vál, mint nem egyszer a magyar.”[23] A költő nem rejti véka alá kemény állásfoglalását: „Jobb, ha élsz a hon javára, és ha kell, / Szebb halállal halj s dicsőbb vég érjen el, / Mint gaz és rút cselszövőnek ellene, / Kit verjen meg igaz ügyünk istene!”[24] A VI. énekben az ármányos gróf Vida (Vid ispán) és László párbeszédéből az is nyilvánvaló, minek tartja tettét: „”Itt van a perc, melyben kardom meggyaláz, / Vagy te engem: úgy sújts, hogy földig alázz!” / „Sírodig – kiált a herceg – sírodig! / Honnan gőgöd többé nem ágaskodik! / Hol porodban végre megtaláld a bért, / Bűnödért – a haza árulásaért!„”[25] Ez a költőnk és kora szemében legsúlyosabb ítélet – mely a köztudatba is éppen Garay később említendő műve révén került be, s maradt meg emberöltőkig[26] – azonban csak a legfőbb vétkest illeti, de László szerint, ki saját „néhány nyers legény”-e a halottgyalázását tiltja meg, még neki is kijár a végső tisztelet: „Harcban a hős kérlelhetetlen legyen, / De halottal nem kell bánni nemtelen! // S bárha gyülölt, bár ellenségem vala / Itt ez ember, de harcban mint hős hala, / Meggyalázni hősnek a hőst nem szabad. / Hadd nyugodjék békén immár föld alatt!”[27]
Hosszan idézhetnénk, ahogy a táj és az ország megszenvedi a polgárháborút, és sóhajtása megnyugvásban reménykedik: „Ámde évre év múl, míg az árva föld, / Melyen a harc áldást és reményt kiölt, / Mint sebéből felüdűlő nagy beteg, / Elfecsérlett erejét kaphatja meg; // Míg a pór, ki véres verejtékivel, / Hogy müvelje, durva kérgit szántja fel, / Újra békén ehetendi kenyerét, / Felvidulni láthatandja mezejét. // Mert dulások és erőszak közepett / Honnan nyerjen a föld munkás kezeket?”[28] Ennél is súlyosabb teher nehezedik a közerkölcsökre – ahogy persze Garay korában is: „Napjainkban a rokoncsók árulás, / Csalfa hurok a baráti kézcsapás! // Atyafiság, vérrokonság! szép szavak, / De alattok ármány s tőr lappanganak… / A barátság? van-e annak egy híve, / A kinek király vagy fejdelem neve?…”[29] – a hetedik énekben, körülbelül 1848 őszén lehetünk.
A közvélemény ugyanazt vélheti V. Ferdinándról, mint amit Salamonról olvashatunk: „S elkövette rajtad, árva hon! / Elkövette, melynél bűn nincs óriásb, / Elkövette rajtad a honárulást!…”, „A szabad hont – idegennek adta el…”[30] Nem késik a versíró ítélete sem. „Balgatagok! meggondolni feledék, / Hogy a bűnre áldását nem adja ég! / S hogy, ki honját elárulja, bár király, / Sem földön, sem égben üdvöt nem talál.”[31] (Garay pályája korábbi szakaszán, 1845-ben A zarándok című versében is ezt e bűnt tartja egyedüli megbocsáthatatlannak.)[32]
Mégsem a hagyományos nép–király-viszonyon alapul a kapcsolat, hanem a XVIII. századtól a felvilágosodás vezéreszméjeként hirdetett népfelség elvén. Ez többször is felbukkan – inkább a reformkorból és a népek tavaszából, semmint az Árpád-korból ismerősen. A második ének derekán Lászlóval mondatja: „… a szent vallásnak ellenén / Átokul nehezül a közvélemény! / Mert a népnek szava Istennek szava!”[33] A hetedik énekben ennek változata: „Mert mit ajkam szól, egy nemzetnek szava, / (S egy nemzetnek szava mindig szent vala!)”.[34] Ennek megsértése és következménye: „Mert tapodták lábbal a szent kötelet, / Mely együvé fűz királyt és nemzetet…”, „Salamonnak szép reménye füstbe száll, / Mert királyok felett Isten a király.”[35] Látványos ellentétként: „Mit cselekszik ezalatt László király? / Nemzeténél tisztességben kedvben áll; / Felkarolja az ország bomlott ügyét, / Hív, erős kezekkel tartja gyeplüjét.”[36]
A királyok szokásos rossz tulajdonságaitól (nagyravágyás, hatalomhajhászás, véreskezűség, a néptől való eltávolodás) mentes marad az ideális Szent László: „A korszellem-óriást nem verte le, / De merészen, mint hős megvivott vele…”, mert „Vajh bizony királyi polcra érdemes, / A ki ily kegyes, ki ily nagy, ily nemes!”[37] Győzelmei, kegyes templomalapításai és kiterjedő országa sem veszik el – a legendákból ismert elem behozatalával, de egyúttal a magyarság önérzetének megcélozásával is – éleslátását és mértéktartását, amikor hőse visszautasítja a császári trónt. „Nékem Isten már adott egy koronát, / Ez, barátim, nékem elég gondot ád; / Ha ez egyet méltóan betölthetem, / Más királyi székre nem vágy én szivem. // Ám válasszon Németország németet, / Hagyja meg nekem saját nemzetemet; / Ezt Istennel majd csak elkormányozom, / A némettel bánhatnék-e, nem tudom!”[38] Nem kétséges, hogy a megírás idején, 1849-ben – amikor a köznyelvben az osztrák és a német fogalma összekeveredett, ahogy a Rákóczi-szabadságharc óta ez már hagyományosan így volt –, kinek szólt e visszájára fordított példázat. Pár sorral arrébb már a szabadságharc utolsó felvonásához, a cári csapatok betöréséhez érünk – László idején is: „Meglatolja az oroszt is, ellenét, / S úgy találja, hogy emez megszegte rég / A viszonyt, mellyel mint szomszéd tartozék.”[39] De még velük is megbékél, mert „A király nem szomjazott vért, a hadat / Nem azért viselte, mert hadat akart; / Ha viselte, tette önvédelmeért, / Vagy magasabb és nemesebb célokért.”[40] Nem tudhatjuk, csupán sejthetjük, mit érezhetett – ennek ellentéteként – az 1849 borzalmait átélt magyar.
Mindennek tudatában Garay a László-kori és egykorú eseményeket mesteri kézzel állítja párhuzamba. Az Ozoránál lefegyverzett 8500 horvát határőr sorsát csak a diadal pillanatáig szokás ismerni, pedig utána Pécsre kísérték őket, ott közös szentmisén megfogadtatták velük, hogy a magyarok ellen nem fognak fegyvert, s ezután békében hazamehettek.[41] A kunok esetében „Nemkülönben bánt a foglyok ezrivel – / Sem rabságra nem itélte őket el, / Sem rakásra nem ölette kegytelen; / Mint király és jó keresztény, úgy teszen.”[42] Ennél sokkal konkrétabban is fogalmaz, már nem is leplezve a saját korára mutató párhuzamot. Miután László ’Horváthonnal’ „Koronáját egy szép kővel nevelé”, némi anakronisztikus túlzással „Alkotmánnyal felruházta népeit – / A magyarral testvérjoggal látta el, / S el nem nyomta, de magához vette fel.” Megható Garay igyekezete az összebékítésre: „Nyolcszáz éves már-már e szent kapcsolat, / Melyben él két nemzet egy kormány alatt; / Tőlünk nyertek bánokat, vezéreket, / Mi ő tőlük Draskovics- és Zrínyiket.[43] // A mi annyi éven át megszentesült, / A szokás, törvény s jog által egyesült, / A jelenkor fogná-e szakítni szét? / Két együvé lett nemzetnek életét? // Ál próféták lappanganak köztetek, / Ál utakra, bűnre visznek bennetek; / A költőnek higyetek, [!] beteljesül: / A magyar s a horvát újra egyesül!”[44] Azt mondhatjuk, hogy a gondolat aggódó és reménykedő megfogalmazója – a politikusokat is beleértve egyedül az egész ország közszereplői közül 1848-ban! – sikeresen megjósolta a húsz év múlva létrejövő horvát–magyar kiegyezést.
Garay – kissé a régi literátorok bevett szokása nyomán – mindenkor kész volt dicsőíteni azokat, akiket arra érdemesnek talált József nádortól az orvos Kovács Sebestyén Endréig, nem véve ki a politikusokat sem. Petőfi Sándor emlékkönyvébe lírai művel adózott, de akad utalás Szent Lászlójában a forradalom általa fontosnak tartott vezetőire. Kossuthra – akit több jel szerint nem igazán kedvel – szellemes áttétellel mutat egyik szófordulatában. Az államférfi kétszázezer honvédet kérő beszédében, a „leborulok a nemzet nagysága előtt” utórezgésében hangzik el a legszebb képzavar, hogy „Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni”.[45] Garaynál a zavar elmarad, de a magabízó pápa „… rendületlen sziklakő[46], Mely a poklok kapuit morzsolja szét, / És kiállja a villámok fegyverét.”[47] A László kocsijából kiesett kerékszeg ürügyén idézi meg (a több versében is szereplő) Deák ősének életmentő tettét és családját, ki is mondva: „Van-e magyar, ki azt nem tiszteli, / Ha Deák Antalt s Ferencet nevezi?”[48] Csakhogy Deákot előbb Windischgrätz táborában vetették fogságba, majd – habár a pécsi hadbíróság hazabocsátotta – gyakorlatilag száműzték birtokára. A miniszterelnök – akinek feleségéről azt írta Garay 1847-ben: „az elsők közt álltál fel hazádban / Nyelvünk s hazánk védő nemtőjekép”[49] – családját daliája, gróf Iván kapcsán emlegeti: „Örs vezér leszármazottja ő, „Fényes és nagy nemzetsége mind maig, / Ezred éven is hősökkel magvazik; / A hazának jó s bal sorsán hű fiak, / Mint megannyi gyöngyök a Batthyániak.”[50]
Ez utóbbi a megíráskor akár szolgalelkűségnek is tűnhet, de Ferenczy József életrajzi adaléka merőben más összefüggésbe állítja 1849-ben: „Ágyhoz szegezve kínlódott, testi bajait hazafiúi aggodalmai növelték, Pest bombázása oly zavarólag hatott idegeire, hogy azóta alig tudott némileg lecsillapodni, s midőn később gróf Batthyány Lajos kivégzéséről értesült, elveszté eszméletét. A páratlan jellemű hazafi martyrhalála oly kínos hatást gyakorolt a szenvedő költőre, hogy környezete alig tudta őt pillanatnyira is vigasztalni. Majd midőn később visszanyerte nyugalmát, folytonos fájdalmak között is irodalmi dolgokkal foglalkozott…”[51], köztük bízvást nagy művével, amelyben benne hagyta az imént idézett s még tucatszám idézhető részeket.
Ezek – könnyű belátnunk – jócskán veszélyeztették műve megjelenését, (a sajtóügyekben jártas Garay kétségkívül tudhatta ezt), de szerencsére, egri fürdőkúrája idején baráti közbenjárással segíthette a kiadást Tárkányi Béla[52], – akit Illyés Gyula – nem kis túlzással – nem is tart költőnek, sőt egyenesen Garay epigonjának mond![53] –, és aki az ekkor frissen, 1850. április 2-án kinevezett új egri érsek, Bartakovics Béla titkára. A novemberben már „császári és királyi valóságos belső titkos tanácsosi méltóságra emeltetett” főpapot csak 1851. jan. 19-én iktatták be érseki székébe, mert forradalmi hevületű elődjét még csupán száműzetésbe tudták kergetni, de a lemondásra is rá kellett bírni.[54] A „forradalmat konzervatív elutasítással szemlélő” Bartakovics éber figyelmét aligha kerülte el, hogy a nemrég még forradalmi szimpatizánsként bujdosott Nádasdy Ferenc kalocsai érsek a halálán van, s most szakítják ki fennhatósága területéből a zágrábi érsekséget. Mivel Erdélyt ismét hivatalosan különválasztották, az egri érsek reményt láthat rá, hogy a nagyváradi püspökség s a Szent László-kultusz letéteményese legyen, s talán területet szerezzen szatmári szomszédságában. Ezzel összecseng irodalmi mecénási ambíciója is. „Az abszolút uralom alatt a jó hazafiaknak vajmi kevés tevőleges befolyások lehetett a közéletre. Ugy szólva: egyedül az irodalmi tér állott kevésbbé korlátozatlanul. Bartakovics tehát erre fordította figyelmét s az érseki megapadt jövedelmek némi rendezése után tetemes anyagi áldozatokat hozott becses irodalmi termékeknek a magyar irodalomba átültetésére”[55] – s tegyük hozzá a nekrológ méltatásához: Garay eredeti művének megjelentetésére. Ugyanitt említik, hogy már „1856-ban a konkordátum megkötésekor, igen erélyesen megszólalt a magyar egyház függetlensége érdekében”[56], amivel szintén egybecseng a monumentális alkotás legfőbb mondanivalója a mű aranymetszéspontján: „Nincs nemzetnek győzedelmesb fegyvere / Mint az egység, egyetértő akarat; / Az a sziklán s tengeren át tör utat.”[57] A költő az utolsó szakaszokban ennek jelképes alakját dicsőíti Szent Lászlóban, akit „a kunyhók s paloták lakosi” egyaránt tisztelnek nyolc évszázad múltán is.
Ezzel Bartakovics Béla érsek műbecsén és kegyes vallási értékein túl két további okkal is vállalkozhatott Garay Szent Lászlójának megjelentetésére. Nem kétséges, hogy az alkotás így szerencsésen elkerülhette a rendkívül szigorú világi cenzúrát, de egyúttal a közönség körében is soha nem látott lelkesedést váltott ki: „Az előfizetők[58] oly nagy számmal érkeztek rá, hogy nem jutott mindenkinek a kinyomott ezer (!) példányból[,] s csakhamar új kiadás jelent meg belőle 1854-ben. Később 1865-ben Heckenast Gusztávnál harmadik kiadása jelent meg.”[59] Ilyesmivel ebben az időszakban egyetlen ekkor írt nagyszabású költemény sem dicsekedhet. Szerzője sem ezt tette, hanem – mintegy krónikásként megjelölve a mű születésének 1852-es évét – a régi humanisták szerénységével, sőt még szellemességével is, így kerekítette le gondolatait:
„És akadjon nagy nevére érdemes,
Érdemesb, mint én valék, új énekes,
Ki dalával hét országra vigye szét
A magyarnak nagy s Lászlónak szent nevét.”[60]
Garay mint szánandó sorsú szerző,[61] vallásilag is számottevő alkotása mellett formailag gutgesinntnek (jóindulatú) számít az akkoriban sokakat (köztük az erről meg is emlékező Jókai Mórt) megmentő Kossalkó János, „a derék közvádló” jóvoltából, aki kijelentette: „Ismerem Garay műveit, nincs bennök semmi.”[62] Alighanem ehhez a semmihez szolgál a legszebb adalékul a magyar irodalom döbbent és fájó zsibbadása korából egyedüliként Szent László – a maga ideáljaival.
JEGYZETEK
A cikk letölthető:
