Ahhoz, hogy tudjuk, merre tartunk, mit akarunk,
tudnunk kell, hogy kik vagyunk és honnan jövünk.
FELIRATKOZÁS AZ RSS-HIRCSATORNÁRA
FELIRATKOZÁS AZ RSS-KOMMENTLISTÁRA

Történelemtanitás

online történelemdidaktikai folyóirat

Betűméret növeléseEredeti betűméretBetűméret csökkentése



A magyar történelmi gondolkodásnak rossz hagyománya, hogy múltunk nagyjait egymással szemben határozza meg, s a fényes emlékű korszakokat is hajlamos személyiségek egymásnak feszüléseként láttatni. Közhely például a Kossuth–Széchenyi, 1848/49-ben a Kossuth–Görgei, utóbb a Deák–Kossuth ellentét leegyszerűsített ismételgetése a reformkorszak, a forradalom és szabadságharc vagy a magyar–osztrák kiegyezést követő évek történetének alapos tanulmányozása helyett. Az ország, a nemzet fölemelkedése viszont egész nemzedékek közös műve, és az előbb említett nagy emberek sem egymás ellen fegyvert fogó hadak vezérei voltak, hanem időszakos vitáik ellenére ugyanazokért a nemzeti célokért küzdöttek. Volt kurzus, amikor Széchenyi, Görgei vagy éppen Deák vált a történetietlen hasonlítgatás vesztesévé. Napjainkban mintha az egész életében a független, polgári Magyarországért küzdő Kossuth Lajost övezné növekvő, persze tudatlanságról tanúskodó gyanakvás.

Az alábbi rövid esszé a magyar politikai újságírás egyik legkiválóbbjának, Pethő Sándornak a Kossuth-képét idézi föl. Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője, mint ismeretes, legitimista volt, azaz a Habsburg–Lotaringiai-ház restaurációját szorgalmazta. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ne méltassa a Habsburg–Lotaringiai-házat detronizáló Kossuth 1848 nyarán és őszén játszott történelmi szerepét. Az írás először a nehezen hozzáférhető, anyagi okokból megszűnt veszprémi Új Horizontban jelent meg.



A múlt felelőssége

A Magyar Köztársaságnak nincsenek republikánus hagyományai abban az értelemben, mint az Amerikai Egyesült Államoknak vagy Franciaországnak. Ha szakmai vita folynék arról, hogy az 1990-es szabad választásokkal törvényesített Magyar Köztársaságnak forrása-e (netán hagyománya) az 1918. november 16-án közzétett néphatározat a népköztársaságról, illetve az 1946. évi első törvény a köztársasági államformáról, e sorok írója a határozott nem mellett érvelne. Érdekességként megjegyezhetjük, hogy a „hitelesített” európai demokráciák klubjának, az Európai Unió országainak jelentős hányada monarchia, a német és az olasz köztársaság pedig megalázó vereségekben fogant. De a XX. század történelmi tapasztalatainak birtokában kinek is jutna eszébe azt hirdetni, hogy a köztársasági államforma a demokratikus alkotmány nélkülözhetetlen feltétele?

A Magyar Köztársaság visszaperelt történelmi címere Árpád-házi királyaink pajzson hordozott jelvényeit őrzi. Amikor a magyar történelem folyamatosságát diabolikus erők megszakították, az 1956-os forradalom napjaiban utcai népítélet távolította el az idegen megszállás jelképeit, és az emberek a sok évszázados címert, mellükre tűzve, újrahitelesítették.

Az országgyűlés 1990 nyarán hosszú vita után, mégis meggyőző többséggel visszahelyezte az országcímerre a Szent Koronát. Pro és kontra hivatkozási alap lehetett, hogy a Habsburg–Lotaringiai-ház 1849. április 14-i és 1921. november 6-i trónfosztását követően a királyság államformaként megmaradt. Mondhatjuk, a jogfolytonosság jegyében, hiszen a Szent Korona a király személyétől már a középkorban elvált, teste az ország területe és tagjai – akkor még csak – a király és a kiváltságos rendek. Igaz, 1848-ban a radikális köztársaságpárti kisebbség már ősztől a korona nélküli úgynevezett kiscímert kezdte használni, amelyet a köznyelv azóta is Kossuth-címerként említ – bár e címerváltozattal alkalmanként 1848 előtt is találkozhatunk.

Éppen a szabadelvű, de számos véleménnyel ellenétben csaknem mindig a tradíciókból kiinduló Kossuth Lajos jelölte ki a Szent Korona végleges helyét az újkori magyarság számára. Széchenyi, aki „a szűk kis hazába” (önnön szavával) kívülről vetett pillantást, a rendi alkotmánynak inkább a nyűgét érezte. A feudális földtulajdon korlátjairól a tőle megszokott kíméletlen önbírálattal szól a Stádium egyik szövegváltozatában, miszerint azon megtiszteltetéssel, hogy „a Szent Koronának tagja, Szent István köpenyének egy darabja”, semmire sem megy, mivel birtokának nem tulajdonosa, csak haszonélvezője. Kossuth ugyanakkor tanítómestereivel, Wesselényivel és Kölcseyvel, valamint pályatársaival a nemzeti érdekegyesítést, a jobbágyok nemzetbe emelését hirdette meg, mely által minden országlakos a Szent Korona tagjává lett. Így szervezhette meg a honvédelmet 1848 őszén, mert „maga mögött tudta a fekete barázdák népének imént felszabadított millióit, akik készek voltak piros vérük pecsétjével megerősíteni a jobbágyfelszabadítás aranybulláját” – írja Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője fél évvel az Anschluss után (Célok, erők, lehetőségek).

Pethő Sándor nevét szinte mindenki ismeri és tiszteli, a sorsfordító időkben keletkezett, szokása szerint szerkesztőségi kisasszonyok gépébe diktált vezércikkeit azonban senki sem idézi, ha egyáltalán valaki olvassa. Pedig a kivételes műveltségű történész-publicista a mesterségesen vájt árkok fölé hidat, megszaggatott múltunk tájaira folyamatosan belátható utat épít. 1938. augusztus 25-től megjelent lapja a náci Németország fenyegetően terjeszkedő árnyékában gyűjtőmedencéjévé vált a legkülönbözőbb irányból érkezett, felelősséget érző írástudóknak.

Egy legitimista lett a nemzeti függetlenség szellemi végvárában a kristályosodási pont, olyan valaki, aki a megelőző húsz évben a Habsburg-ház visszahívásáért küzdők táborában forgolódott. Nem tartozott persze azok közé, akik számára a legitimizmus „bőrükbe nem férő mágnások politikai sportja” vagy „belső emigrálódásra kényszeredett szívek halk és bánatos nosztalgiája” (A magyar Capitoliumon, 1932). Tudva vagy öntudatlanul Kossuth szavával élve a magyar öncélúság számára fogalmazott programot. Nem kell jó és nagy uralkodót látnunk I. Lipótban, nem kell elfelejteni Rudolf őrjöngéseit, és nem kell szemet hunynunk az aradi bitófák előtt – írta. Azért szorgalmazta a Habsburg-restaurációt, mert úgy vélte, a jogfolytonosság ilyetén helyreállítása az egyetlen esély a területi revízióra, a magyar és a nem magyar nemzeti közösségek érdekeinek bizalmi elven alapuló összehangolására és a nemzet szociális átalakulásának nyugodt mederbe terelésére. A remélt magyar–osztrák perszonálunió pedig a német birodalmi terjeszkedés gátja lehetett volna.

Pethő Sándor Kossuth felé forduló figyelme már a harmincas évek elején megmutatkozott. A nemzetiségi kérdés kezelésében nem Wilsonhoz kell visszatérni, mondja. A nemzeti önrendelkezés wilsoni elveinek spanyolfala mögött kisebbségeket elnyomó agresszív, kicsiny nemzetállamok alakultak. „Kossuth Lajos a dinasztikus és a monarchikus rendszer pótlása érdekében, eljutva a dunai népek öncélúságának elvéig, a maga konföderációs tervével […] talán sokkal közelebb jutott a nemzetiségi kérdés Habsburg-koncepciójához, mint azok a magyar államférfiak, akik a kiegyezést létesítették”, értékeli az emigrációban kidolgozott – s a maga idejében csaknem minden érintett által elutasított – tervezetet a Dunai Szövetségről. A harmincas évek igen sokarcú közszellemének jellemzéséhez egyébként figyelemreméltó adalék, hogy amikor a szélsőséges legitimisták egyike (Deme László a Legitim Királyság 1935. novemberi számában) lekicsinylően írt március 15-ről, és Kossuthról sértő módon nyilatkozott, az országos fölháborodás válságba sodorta a legitimista mozgalmat, noha a vezetők azonnal elhatárolták magukat a cikktől. A szerzőt a bíróság hat hónapi fogházra ítélte a magyar nemzet becsülete ellen irányuló sajtó útján elkövetett vétség miatt.

„Itt áll előttünk az állami és nemzeti függetlenségért való helytállás kegyetlen kötelessége” – szól A magyar társadalomhoz a Magyar Nemzet első számának vezércikke. Vajon a náci imperializmus erőterében, 1939–40-ben, a magyar állam és a magyar nemzet életrajzát melyik lapon üti föl az ebben az életrajzban járatos legitimista hazafi? A beköszöntő cikk mintha a Pesti Hírlap első számának sokat idézett hitvallásából merítené ihletét: „Szellemünk kifejtésének e lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk […], amely nem retten meg a múló indulatok őrületétől […]”

A párhuzamot 1848 szeptemberében találja meg. Az első felelős kormány olyan tagjai, mint Széchenyi, Deák, Eötvös, teljesen reménytelennek látták a magára maradt és katonailag fölkészületlen magyarság esélyeit. A vezető magyar politikusok a többé vagy kevésbé megszégyenítő kompromisszumok fokozatain tűnődtek. „Egy ember maradt csak saját végső elszántságának és a nemzet erejébe vetett hitének csillagokat verdeső szárnyalásával: a nagy órák embere. Kossuth egyedül érezte a pillanat végzetteljességének iszonytató feszültségét” (Célok, erők, lehetőségek). Később még világosabban beszél. Ha 1938 tavaszáig, az Anschlussig a restaurációs irányzat jelentett reményt a dunai államok összefogására és így a függetlenség megőrzésére – mondja –, akkor „ma Rákóczi és Kossuth hagyatékából fellüktető intranzigencia jelenti a magyarság számára az élővizek egyedüli forrását”. (Kell-e függetlenségi párt?)

1939 májusában még inkább átforrósodik Pethő Sándor hangja. Nincsen kétsége afelől, milyen következményekkel járhat, hogy Hegyeshalomnál megjelent a hetvenötmilliós nemzetiszocialista német birodalom. Nem osztozik a magyar politikai osztály ernyedt önfeladásában, s undorral utasítja el a barbár eszmék és indulatok alkalmazkodó befogadását. Vannak helyzetek és alkalmak, amikor a jövőjén csüggő nép inkább vállalja a termopülai sziklák alá temetkezést, mintsem hogy az ellenség által megválasztott pillanatban a vágóhídra cipelt juh tehetetlenségével engedje át magát olyan halálnak, amelyből nincs föltámadás. Ismét 1848 ősze a példa, amikor egyedül „Kossuth fejezte ki az idők egész roppant jelentőségét […] a szégyen pírja égett az arcán arra a gondolatra, hogy az ármánynak egy nevetséges szatírája egy nemzet felett győzzön”. Úgy cselekedett, mint aki előtt nyitva áll a végzet könyve. Legyőzte a betegséget, s kiütközött az a tulajdonsága, amely a legnagyobb emberek közül is csak keveseknek adatik meg: a növekvő feladatok fokozták a test és a lélek erejét, a gondolkodás energiáját. Kossuth az önvédelem megszervezésének szeptemberi napjaiban emelkedett a legmagasabbra. E csúcsra „a legnagyobb géniuszok is csak az ihlet és a küldetés szerencsés összhangjának tetőpontján emelkedhetnek fel […], ilyen helyzetekben  […] a gyorsaság és a határozottság elnémítja a félelmet […] S ez a pillanat mindannyiszor felkísért, valahányszor egy nép úgy érzi, hogy becsülete forog kockán” (A nemzet becsülete).

A Kossuth által oly nagy elszántsággal védelmezett államiság azonban nem az „úri nemzet magántulajdona”, írja a legitimista újságíró és politikus, már Lengyelország megsemmisülése után, a második világháború vérzivatarának előérzetében (A magyar államiság szociális zavarai). Nem bonyolódik a jobboldaliság és a baloldaliság értelmezésének elvont vitáiba. Azon kevesek közé tartozik, akik világosan látják, hogy egy társadalmi igazságtalanságok koloncát hurcoló ország igenis ki van szolgáltatva a náci szellemű szociális demagógia állam- és nemzetromboló hatásának. Ezt úgy fejezi ki, hogy a magyar országhatárok a német és a szláv (szovjet) nagyhatalom közé szorulva „nemcsak horizontális, hanem vertikális” – azaz a társadalom szerkezetét mákonnyal roncsoló – hatások alatt is állanak. Magyarország helyzete 1940 elején hasonló ahhoz, amilyen 1848 márciusában és szeptemberében volt. „Kossuth azért hajthatta végre a magyar évezred legnagyobb csodáját, mert a politikai szabadságharcot a jobbágyfelszabadítással készítette elő”. E cselekedete által „a magyar államélet kezesévé avatta fajunk rezervoárját, a fekete barázdák népét, s a szegények kenyerévé is tette a magyar függetlenségi gondolatatot”. A földtulajdonviszonyok igazságos rendezése a kossuthi idők nagyvonalúságát, merészségét és sürgősségét követeli (Szociális honvédelem).

Pethő Sándor az 1918/19-es összeomlást követően gondosan jegyzetelt könyvet szentelt annak bizonyítására, hogy 1848–49-ben a magyar polgári forradalom és szabadságharc a Nyugat oldalán állt, a küzdelem az Angliában és Franciaországban vallott eszményekért, az ott megvalósított intézményekért folyt, míg a Versailles-ban megjutalmazott nemzetek a Nyugat ellenfeleinek, a reakciónak a szövetségesei voltak (Magyarország és az Entente-hatalmak 1848–49-ben). A Wilson és Roosevelt című vezércikkben viszont nem kevesebbet állít, mint hogy a népek önrendelkezési joga, amelyet az általa nemes egyszerűséggel agyalágyultnak nevezett Wilson hirdetett meg, de eltorzított és elárult, „még Amerikában is inkább Kossuth Lajos-i, mintsem jeffersoni gondolat”. Ha Wilson roppant tudatlanságával és szellemi gyökértelenségével nem forgatja ki a Kossuth Lajos-i eszmét természetjogi és történelmi beágyazottságából, „ma nem tartanánk Európában ott, ahol vagyunk, s Rooseveltnek nem kellene mozgósítania az amerikai közvéleményt az angolszász államélet közös [demokratikus] alapelveinek féltése miatt”.

A tétel alátámasztására, a német–angolszász ellentéteknek immár a világháborús küszöböt elért feszültsége pillanatában, a Magyar Nemzet főszerkesztője hosszan idézi Kossuth Lajosnak 1851. december 14-én New York-ban a sajtó képviselői előtt tartott beszédét. A nemzet fogalmának azonos értelmezése, a despotizmustól való közös irtózás ismeretében – fűzi hozzá – nem meglepő, hogy a szent-szövetségi rendszerrel élethalálharcba bocsátkozó Magyarországra a távoli Washingtonban figyeltek föl először, és követet küldtek azzal a fölhatalmazással, hogy amennyiben Magyarország képes függetlenségét megőrizni, az Egyesült Államok lesz az első, amely azt elismeri. 1852. január 7-én, az amerikai kongresszus két háza előtt „a magyar szabadság nagy hajótöröttje” – Kossuth – „szelleme, megittasodva a pillanat irtózatos nagyszerűségétől, olyan szavakkal formulázta meg az amerikai nemzet hivatástudatát […], hogy az amerikai közvélemény az ő fogalmazásából ébredt valóságos tudatára a maga világtörténeti szerepének”. Magyarország tehát – Lincoln magyar hőseit nem is említve – nem mint szerény, alázatos kérelmező, hanem mint régi kötelezvényeit aranyra váltó nemzettárs fogadja az amerikai békeajánlatot és a washingtoni Capitolium új igazságosztását – ha valódi helyét és érdekeit fölismeri. A történelmi egyidejűség kedvéért említsük meg: a fönti vezércikk egyazon számban, együtt jelent meg Horthy Miklós kormányzó hadparancsával, amelyet a Kárpátalját visszafoglaló honvédalakulatokhoz intézett.

A második világháború kitörését követően az egyelőre semleges Magyarország számára Pethő Sándor háromrészes nagy tanulmányban vonja meg a dualizmus kori pártharcok mérlegét (A múlt felelőssége). Nem fukarkodik sem a hatvanhetes ortodoxia, sem a negyvennyolcasok meddő közjogi küzdelmeinek bírálatával. 1940 februárjában, a mestereinek tekintett ifj. Andrássy Gyula és Apponyi Albert kritikus mellőzésével, mégis a negyvennyolcas Ugron Gábor szellemi örökségét idézi meg. Ugron bevonult a delegációba (a közös, kül- és hadügyet felügyelő magyar és osztrák parlamenti küldöttségbe), de nem fogadta el, hogy a hármasszövetségben elenyészik a függetlenségi irányzat. Mélázzunk el kissé azon, mekkora erkölcsi és fizikai bátorságra volt szükség ahhoz, hogy a brit–francia–német hadiállapot idején valaki a magyarság létérdekeinek biztosítékát a nyugati hatalmakkal létesített baráti viszonyban hirdesse meg! Ugron Gábor ugyanis – írja Pethő – „vállalta és hirdette Rákóczi és Kossuth külpolitikáját, vagyis a függetlenségi irányzatnak azt a változatlan érvényességű tanát, hogy a magyar nemzetnek a nyugati hatalmak felé kell tájékozódnia, a közösügyes rendszer külpolitikai oltalmát jelentő hármasszövetséggel szemben”. Ugronnak azonban belpolitikai programja is visszatér 1848 eredeti örökségéhez. Az ő mondataival ismétli meg Pethő, hogy „az igazi függetlenség csak akkor valósulhat meg, ha a [függetlenségi] párt fenntartás nélkül magáévá teszi Kossuth Lajos demokráciáját és népjóléti politikáját […] az ország csak a politikai demokrácián keresztül juthat el a gazdasági demokráciához s a nagy magyar néptömegek szociális felszabadításához.”

Messziről indultunk, s mondtuk, hogy a Magyar Köztársaságnak nincs republikánus hagyománya. A Magyar Köztársaságnak, a több mint ezer éves magyar államnak van viszont szabadsághagyománya. Szabadságlevelekben és közjogi hagyományokban foglalt alkotmánya, amely nélkül nem létezik független nemzet, s amelynek védelmében a szabadságháborúkban vér is omlott bőven. 1848 az akkor már évszázadok hosszú sora óta a nemesi nemzetet jelképező Szent Korona tagjai közé emelt minden magyar állampolgárt (s ha nem tévedünk: mindenkit, aki a magyarsággal sorsközösséget érez, vállal). Kellő történelmi alappal mondja ki tehát a 2000. évi első törvény preambuluma, hogy az országcímerre visszakerült Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét testesíti meg. Tegyük hozzá: és a magyar nemzet egységét.

A történészek nem teremtik, csak leírják, elemzik a nemzeti kultuszokat. E sorok történész írója azon eretnekek közé tartozik, akik azt vallják: a nemzet életében megvan a helye az ünnepi pillanatokban fölidézett, sorsfordulókhoz kapcsolódó kultuszoknak, amelyek végül is ugyanúgy a közösség alkotásai, mint maga a történelem. Csak arra kéri az egykori jobbágyok dédunokáit, ne feledjék, a Szent Korona jelképiségét hordozó magyar nemzet és állam (ma: a Magyar Köztársaság) megtartó hagyományai között – ha az évszámok nyelvén beszélünk – az Úr 1000. esztendejét követi az 1848. esztendő. A múlt örökségével felelősen kell gazdálkodni. Ezért vettem kölcsön az 1940-ben Rákóczit, Kossuthot megidéző Habsburg-legitimista Pethő Sándor egyik utolsó írásának címét.




    A cikk letölthető:
    pdf


      .

      Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ.

      Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

      Bezárás