Történelemtanitás

(hivatkozási azonosító: 07-03-04)

Debrecen pusztulása a második világháborúban
és a háború utáni újjáépítés

Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny, Történelem – pályamunka, 2014/2015. tanév

Iskola: Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziuma és Általános Iskolája

Felkészítő tanár: Dr. Pankotai László

A dolgozat részletesen bemutatja hazánk második legnagyobb városának, Debrecennek a második világháborús pusztulását, illetve a cívisváros háború utáni újjáépítését. A szerző a dolgozat első felében külön fejezetekben ismerteti Debrecen háborús pusztulásának főbb tényezőit: a szövetséges légitámadásokat, a német hadsereg és kollaboránsaik által végrehajtott megsemmisítő tevékenységet, illetve a megszálló Vörös Hadsereg ostroma és fosztogatásai következtében föllépő veszteségeket. A szerző elsősorban az anyagi veszteségekre koncentrál, de ismerteti az emberi tragédiákat is. Mindvégig törekszik az események forrásalapú, objektív és érzelemmentes bemutatására, a történteket nem erkölcsi szempontok alapján, hanem tudományos tárgyilagossággal tárgyalja. A szerző a dolgozat második felében az újjáépítés körülményeit ismerteti a hároméves terv megindulása előtt és után. Ezzel párhuzamosan a dolgozat helytörténeti szinten képet ad a kommunista diktatúra fokozatos kiépüléséről. A dolgozat értékét növeli a szerző által földolgozott bőséges levéltári forrásanyag, illetve a mellékelt részletes archív képgyűjtemény.

Bevezetés

A második világháború régen nem látott pusztulást hozott hazánk történetében. Nem történt ez másként lakóhelyemen, Debrecenben sem. A korszak törvényhatósági jogú városai közül a cívisvárost érték a legsúlyosabb háborús károk.[1]

A Tiszántúl központjában elpusztult vagy súlyosan megrongálódott a lakóépületek 50,1%-a, az ipari létesítmények 59,2%-a, a mezőgazdasági célokat szolgáló épületek 13,9%-a, az üzleti helyiségek 51,5%-a, a raktárépületek 100%-a, a kultúrát és közoktatást szolgáló épületek 59,7%-a, illetve 62,4%-a. Megrongálódott a vízvezeték- és villanyhálózat 60%-ban, a gázhálózat 40%-ban. 29 utca csatornahálózata szenvedett kárt, az útburkolata 7800 m² a járdaburkolat 2400 m² felületen károsodott. Összesen 9896 lakó- és egyéb épület rongálódott meg,[2] a városi összvagyon mintegy harmada.[3] Az 1944. november 2-án szovjet katonai parancsra végrehajtott gyors katonai népszámlálás a meghódított városban 48 067 lelket írt össze a hadba lépés előtt 119 608 fős megyeszékhelyen.[4]

Az adatok világosan megmutatják, hogy a szovjet megszállás után óriási újjáépítő munka várt a város háborút túlélő, szebb napokat is megélt lakosságára. Dolgozatom célja, hogy bemutassam ezt a történelmi jelentőségű útkeresést, illetve a pusztuláshoz vezető főbb okokat: a város szövetséges légierő által elszenvedett bombázásait, a német hadsereg és kollaboránsaik által a holokauszt és a visszavonulás következtében végrehajtott megsemmisítő tevékenységet, valamint a Vörös Hadsereg ostroma és fosztogatásai miatt föllépő tetemes emberi és anyagi áldozatot.

Városunk címerében egy főnixmadár jelképezi a történelem során oly sokszor fölperzselt és újjáépített Debrecent.[5] A háború utáni tiszavirág életű demokratikus átmenetben a városvezetés töretlen lelkesedéssel látott neki a károk helyrehozatalához, a város hagyományainak folytatásához. A protestáns, függetlenségi, republikánus tradíciókkal rendelkező ideiglenes főváros meghatározó bástyája maradt mindvégig a háború utáni újrakezdésnek és a kommunista diktatúrával szembeni polgári demokratikus törekvéseknek, magyar hagyományoknak. Munkám tisztelettel adózik azon városvezetők, értelmiségiek, cívisek, parasztemberek, és kisiparosok előtt egyaránt, akik a magyar történelem e válságos időszakában csendben tették, amit megkövetelt a haza.

I. Debrecen pusztulása a II. világháborúban

1. A Debrecen elleni légitámadások

A) A város légitámadások elleni előkészületei

A helytörténet vizsgálata speciális történeti kutatást feltételez. A korszerű történelemfelfogás követelménye a történelmi-társadalmi folyamatok teljes egészként való értelmezése.[6] A helyi jelenségeket nagyobb, térben és időben egyaránt érvényes környezetbe helyezve kell vizsgálnunk. Országos, világtörténelmi összefüggéseket kell keresnünk, de nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy elsősorban a helyi sajátosságok feltárására törekszünk.[7]

Mint az ismeretes, 1944. március 19-én a Harmadik Birodalom csapatai viharos gyorsasággal megszállták Magyarországot, a vonakodó, kiugrásra készülő szövetségest. A német bevonulás nem csak a zsidóságot, hanem az ország teljes lakosságát közvetlenül érintette. A második világháború ötödik évére Európában Magyarország volt az egyetlen olyan hadviselő állam, melynek hátországában valószínűtlen béke honolt.[8] A német megszállásig a hátország egyedülálló békéjét csak néhány ellenséges berepülés zavarta meg: 1941 áprilisában a Délvidék visszafoglalása közben jugoszláv repülőgépek mértek gyenge légicsapást az ország déli határsávjában elhelyezkedő városokra. Az 1941. június 26-án Kassa ellen végrehajtott bombatámadás napján a légvédelem a térségben szovjet gépeket azonosított, noha a bombázás elkövetője a mai napig kérdéses.[9] A hadba lépést követően szovjet vadászgépek géppuskatűzzel támadták a Kárpátalján közlekedő vasúti szerelvényeket, egy évvel később pedig Budapestet érte két éjszakai szovjet légitámadás, melyek lélektani hatása jóval meghaladta az okozott károk mértékét.

A német megszállás következtében azonban Magyarország jelentősebb városai a nyugati szövetségesek számára is potenciális célpontokká váltak. Az amerikai légitámadások kizárólagos stratégiai célpontjai pályaudvarok, közlekedési csomópontok, hadiüzemek és kőolaj-finomítók voltak. A szőnyegbombázások az állomások melletti sávot is pusztították. Sok ipari létesítmény települt a vasút mellé, és az általában a városok szélén létesült pályaudvarok környezetében földszintes házak, kertek helyezkedtek el, melyek szintén áldozatává váltak a légitámadások rombolásainak.[10]

A front közeledtével,1944. augusztus végétől megszaporodtak a szovjetek és a szovjet oldalra átállt románok légicsapásai is. A nyugati szövetségesek támadásaival szemben ezek nem célzott csapásmérések voltak. A frontvonal mögötti 300 kilométeres sávon belül gyakorlatilag mindent bombáztak, hogy szárazföldön előrenyomuló csapataik számára előkészítsék a terepet.[11]

Magyarországon már a világháborút megelőző években megkezdődtek a légoltalmi és légvédelmi előkészületek. Debrecenben még a háború előtt légoltalmi bemutatókat tartottak a Nagyerdei Stadionban. A Honvédelmi Minisztérium keretében szervezte meg a légoltalmat a Légoltalmi Parancsnokság. A város polgármestere volt a város légoltalmi vezetője, Debrecenben a hadba lépéstől 1944. június 6-ig Kölcsey Sándor, 1944. június 28. és október 15. között Csóka László, október 15. és 19. között elvben Kukucs József, a nyilas kormány megbízottja, aki a háború körülményeire tekintettel rövid polgármestersége alatt egyáltalán nem tartózkodott városunkban.[12] A segélyosztagok és szervezetek élén a légoltalmi parancsnok állt. Városokban a magyar királyi államrendőrség vezetője, Debrecenben Kovács Nagy Pál főkapitány töltötte be e funkciót. Munkáját a légoltalmi bizottság segítette, mely a légoltalmi vezetőből, a légoltalmi parancsnokból, az országos légügyi parancsnokság képviselőjéből állt. A tisztiorvos, a tűzoltóparancsnok, a városi főmérnök, az illetékes vitézi szék kapitánya, a Légoltalmi Liga helyi vezetője, a Magyar Vöröskereszt Egylet küldöttje és a fontosabb közigazgatási szervek képviselői hivatalból a bizottság tagjai voltak. 1935–36-ban a helyi légoltalmi szervezeteknél ügyosztályokat állítottak föl: tűzoltóosztagot, gázfelderítő és gázmentesítő járőrt, műszaki és helyreállító osztagot, munkásosztagot, légoltalmi egészségügyi és mentőosztagot.[13]

1944 elején a nagyvárosok körzetében katonai légoltalmi műszaki gépesített zászlóaljakat csoportosítottak. A város illetékes vezetői jól sejtették, hogy a Debrecen központi gyűrűjének déli részén elterülő vasútállomás, és az a mellé települt ipari létesítmények egy légitámadás esetén kiemelt célponttá válhatnak, így legrosszabb esetben megszakadhat az összeköttetés a város északi és déli része között. Emellett úgy vélték, hogy a belváros bombázása esetén az ott elhelyezkedő Csapó utcai tűzoltóállomást is találat érheti. Gärtner István tisztifőorvos ezért két mentőállomás létesítését javasolta: a város nagyobb, északi részének ellátására egyet a városi Közkórház és az Apafi-Péterfia utcai református felekezeti temető között, egy másikat pedig a Monostorpályi úton álló járványkórházban, a pályaudvartól délre húzódó kertségek, a Boldogfalvai kert, az Epreskert, és a Tégláskert ellátására. Egy 1938-as rendelet előírta, hogy a városok 20 000 lakosonként kötelesek kialakítani egy segélyhelyet 6 járőrrel és mindegyik segélyhelyre 2 orvost, 2 egészségügyi segédet és 4 ápolót kell beosztani gázálarccal, megfelelő kórházi felszereléssel, gyógy- és kötszerekkel, továbbá gázmentesítő és anyaggáz-mentesítő állomást is létesíteni kell.[14] Debrecen szabad királyi város, mint az a Magyar Királyi Tisztifőorvosi Hivatal egy 1944. július 20-án készült kimutatásából kiderül[15], igen jól el volt látva mentőállomásokkal: összesen 4 hatósági mentőállomás létesült, egy a Kassa út 12., egy a Mester utca 20., egy a Révész tér 2. szám alatt, egy pedig az Ispotály téren. Emellett rendelkezésre állt 4 további társadalmi mentőállomás is a Ferenc József út (ma Piac utca) 59. alatt, a csapókerti napközi otthonban, a nyilastelepi református iskolában, illetve a homokkerti római katolikus olvasóban. Továbbá katasztrófa esetén számítani lehetett a Klinikák, a VI. számú Helyőrségi Kórház, a Horthy Miklós Közkórház, a Református Kollégiumban működő Központi Elosztó és Vesztegzár Hadikórház és a magánorvosok nem elhanyagolható segítségére is. Légoltalmi fősegélyhelynek még 1938-ban a tisztifőorvos és Bókay Zoltán egyetemi tanár tárgyalásai következtében az I. számú Sebészeti Klinikát jelölték ki: fejlesztették a klinikatelep vízellátását, világítórendszerét, óvóhelyhálózatát.

Az óvóhelyek azonban sok kívánnivalót hagytak maguk után. A városvezetés létesítésükkor a legolcsóbb megoldásokra, a hivatalos előírások tulajdonképpeni teljesítésére törekedett. Bár az alapvető mentő- és tűzvédelmi felszereléseket beszerezték, a Tisza István Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) pedig ha késve is, de hozzájutott a szükséges harcgázminta-gyűjteményhez, a költségesebb egészségügyi felszerelések, így a kerekes hordágyak vagy a mentőautók, még 1944 tavaszán is hiányoztak.[16]

A városvezetés leginkább kifogásolható intézkedése azonban az volt, hogy a ferencvárosi, csepeli, győri tapasztalatok ellenére a vasútállomás közvetlen előterében elhelyezkedő, bombabiztos óvóhelyek kialakítására teljességgel alkalmatlan, többnyire földszintes házakból álló lakóövezet utcáinak, az Erzsébet, Késes, Ispotály, Hunyadi és Deák Ferenc utcák, valamint a Petőfi tér lakóit nem telepítette ki a potenciális célpont közelében húzódó területéről. Mint majd látni fogjuk, ez a későbbiekben szükségtelenül nagy emberveszteséghez vezetett.[17]

B) A Debrecen elleni első amerikai légitámadás

A Debrecen ellen 1944. június 2-án, a Frantic Joe[18] hadművelet keretében végrehajtott első amerikai bombázás okozta a legjelentősebb anyagi károkat a város ellen elkövetett légitámadások közül. A harci cselekmény kutatói szempontból is kiemelkedő jelentőségű: a bombázások időszakából sem a tűzoltóságtól, sem a mentőszolgálattól nem maradt fenn semmilyen irat, a levéltárban pusztán a légoltalmi parancsnokság e bombázás következtében összeállított kárjelentése található meg. A Szálasi-kormány rendelkezéseinek megfelelően a Honvédelmi Minisztériumba küldött jelentéseket is megsemmisítették.[19]

1944. február 2-án William A. Harriman-nek, az Amerikai Egyesült Államok szovjet nagykövetének sikerült meggyőznie Sztálint az ingabombázások fontosságáról. A Szovjetunió vezetője a későbbiekben három ukrajnai repteret bocsátott az Egyesült Államok légierejének rendelkezésére.[20] Az amerikaiak így olaszországi támaszpontjaikról fölszállva és az ukrajnai fogadóbázisokon landolva oda-vissza irányban tudták bombázni a köztes-európai német érdekeltségeket, ipari létesítményeket és közlekedési csomópontokat.

Az USAAF[21] vezérkara eredetileg lengyelországi és észtországi ipari központok ellen tervezte végrehajtani az ingabombázásokat.[22] Azonban szovjet aggályok miatt (ezekre a gyárakra szükségük volt az elfoglalásuk után) az amerikai vezetés kénytelen volt másodlagos jelentőségű magyarországi és romániai célpontok ellen bevetni a gépeit. Így váltak célponttá a magyarországi Debrecen, Nagyvárad, Szeged, Miskolc, Szolnok és Kolozsvár, illetve a Románia területén fekvő Szászváros vasútállomásai.[23]

A gépek 1944. június 2-án reggel szálltak föl a Foggia környéki repterekről: köztük a Frantic kötelék, tehát a 99., 2., 97. és 483. Bomber Group[24], mely összesen 130 B-17 „Flying Fortress”[25] bombázórepülőből állt. Alapvető támadófegyverzetüket 500 fontos (227 kg) és 100 fontos (45,4 kg) rombolóbombák (DEMO) alkották.[26] A későbbiekben 125 ténylegesen bombázást végrehajtó gép 257,5 short ton (233,6 tonna) bombaterhet zúdított Debrecenre.[27]

A bombázókhoz felszállásuk után röviddel a 325. Fighter Group[28] 64 db P-51 „Mustang” kísérővadásza csatlakozott. A köteléket a 99. BG vezette, a kiemelt fontosságú bevetést Ira C. Eaker altábornagy a 97. BG 414. századának egy bombázógépéről személyesen irányította.[29]

7 óra 55-kor a Sziklaközpontba (budapesti légvédelmi központ) jelentés érkezett az első bombázókötelékről. 8:15-kor a magyar rádió megszakította adását. Ezt követően nem sokkal a Tiszántúlon is légiriadót rendeltek el.[30] A berepülő bombázók elfogására Veszprém repülőteréről 30 db Bf-109G, a magyar 101. „Puma” vadászosztály (VO) kötelékébe tartozó vadászrepülőgép indult útnak, azonban a Bécs környéki repterekről felszálló német 8. vadászosztály gépeivel irányítási nehézségek miatt nem találkoztak, ennek következtében az ellenséges bombázókat sem érték el időben.

Az amerikai köteléket vezető 99.BG így minden különösebb nehézség nélkül kezdhette meg 9:20-kor a debreceni Nagyállomás támadását. A bombákat 22800 láb (6950 m) magasságból oldották ki. Ezt a további bombázórepülő osztályok három hullámban mért csapásai követték a Nagyállomás, illetve a Vagongyár területén[31], majd véletlenül az eltévedt 463. BG is Nagyvárad helyett Debrecent bombázta. A légitámadás így mindösszesen 1 óra 56 percen keresztül tartott. A tiszta időjárás, a német-magyar vadászok késése és a légvédelmi tűz teljes hiánya miatt a városban hatalmas károk keletkeztek. A kedvező feltételek ellenére azonban az amerikai bombázók egy része igen pontatlanul dobta le gyilkos terhét. Így megsemmisült a környező utcák lakóházainak, középületeinek, üzemeinek jelentős része is.[32]

A légiriadót 10:42-kor fújták le. Azonnal megindult a mentés.[33] 440 fő, hiányos fölszereltségű légoltalmi szolgálatost hívtak be. Létszámuk kiegészült a gettó férfilakosságának napi 160-170 főjével és további 250 zsidó munkaszolgálatossal. A csapatot 40 fuvaros támogatta. A műszaki (VII.) ügyosztály június 5-én a romeltakarítási munkálatokhoz Kölcsey Sándor polgármestertől ennél jóval többet, 1250 fő munkaerőt, illetve 490 szekeret igényelt. A polgármester ezért másnapi határozatában igyekezett pótolni a hiányzó munkaerőt: amíg szükséges, kérte a leventék igénybevételét, akik az illetékes kormánybiztos ígérete alapján június 8-án 15 órától rendelkezésre is álltak. Kölcsey ezen felül határozott arról, hogy a munkaerő 3/4-e lapátot, 1/4-e csákányt is kapjon, és utasította a szociális (IX.) ügyosztályt a munkások élelmezésének mozgókonyhával történő megoldására. Alispáni és polgármesteri hozzájárulással rendeltek be a város fuvarozóitól napi 120-150 járművet a keletkezett törmelék mozgatásához,[34] bár Kovács Nagy Pál rendőr főtanácsos igénye ennél valamivel több, 250 gépjármű volt.[35] A mentési munkálatok következtében mintegy 150 sebesültet szállítottak kórházba,[36] és a későbbiekben összesen 1362 hajléktalanná vált családot (4518 személyt) helyeztek el 29 átmeneti szálláshelyen.[37]

A Frantic Joe óriási rombolást okozott a vasúti létesítményekben, gyárakban, üzemekben, lakóépületekben egyaránt. A Vagongyár területére 128 db rombolóbomba és 5 db légiakna mellett 5 db fel nem robbant bomba is hullott. Kigyulladt a kocsiszerelő műhely, súlyos károkat szenvedett a rugókovács műhely, a tűzikovács műhely, a kerékkovács műhely, a kazánház, a tanoncműhely és a tanonciskola egyaránt. A hozzávetőleges kárt 20 millió pengőre rúgott.[38]

A pályaudvar területét 155 bomba találta el, súlyosan megrongálva 12 épületet. Az első- és másodosztályú várótermek összeomlottak, azonban a felvételi épület csak egyetlen közvetlen találatot kapott[39], így a közhiedelemmel ellentétben a pusztítás mértéke nem volt olyan nagy, hogy az 1904-ben fölépített impozáns épületet a háború után le kellett volna bontani. Ezt alátámasztja Sőregi Jánosnak, a Déri Múzeum igazgatójának naplóbejegyzése is: „Felmentem a Gázgyár melletti vasúti átjáróra […] az átjáró közepéről jó kilátás nyílik a nagy pályaudvarra, mely sokkal épebb, mint ahogy gondoltam. A Nagyállomás II. osztályú váróterme telitalálatot kapott, de a többi bomba eléje esett. Közvetlen az épület keleti szárnya előtt a bombatölcsért már elrendezték […]„[40] A pályaudvar 18 vágánya közül csak a 3., 4. és 11. vágány nem kapott találatot, a többire összesen 60 bomba zuhant. A vasúti felépítmények közül összesen 7500 vágányfolyóméternyi anyag rongálódott meg.[41] Az állomás előterében elhelyezkedő utcák – az Erzsébet, a Késes és a Hunyadi – gyakorlatilag megsemmisültek. Az anyagi kárt 15 millió pengőre becsülték.[42] A Nagyállomás és a Vagongyár területén összesen 546 vasúti kocsi semmisült meg.[43]

A hatalmas csapás ellenére a magyar és a német műszaki alakulatok, MÁV dolgozók megfeszített munkájának köszönhetően azonban már június 7-re sikerült helyrehozni az állomás első átmenő pár vágányát.[44] Június 17-re már a vágányok legnagyobb része is használható volt.

Az állomás előtt elterülő Petőfi téren cikk-cakk alakban ásott árokóvóhelyek nem nyújtottak elégséges védelmet. A számos becsapódó bomba következtében rengetegen vesztették itt életüket. Telitalálatot kapott a téren álló Éden vendéglő, súlyosan károsodott a mellette álló Kispipa fogadó is.[45] Csodával határos módon Petőfi teret északról lezáró Hunyadi – Erzsébet – Deák Ferenc utcák csomópontján álló OTI székház erkélyeit csupán egy fel nem robbant bomba szakította át.[46]

A pályaudvartól délre elhelyezkedő ipartelepen a Villanygyár három rombolóbomba találatot kapott, de komolyabb károk nem keletkeztek. A Gázgyár széntartályát két bombatalálat vetette szét.[47]       A Diószegi utcán (ma Vágóhíd utca) lévő Közvágóhíd épületében két rombolóbomba okozott komolyabb kárt, a megsemmisült, ámde nélkülözhetetlen előhűtőt hamar helyrehozták.[48] A közelben álló Dohánygyár csak kisebb károkat szenvedett.

A Salétrom utca 5., Nagyvárad u. 31., valamint a Postakert u. 2. szám alatt, a Nagyállomástól északnyugatra álló Hajlított Bútorgyár és Fakereskedelmi Rt. telephelyeit 40–50 bomba döntötte romba, több millió pengő kárt okozva, elpusztítva a vállalati vagyon 78%-át.[49] A termelés csak 20%-os hatásfokkal működhetett tovább, másfél hónapnyi teljes leállás után.

Gyakorlatilag megsemmisült a Debreceni Helyi Érdekű Vasút (DHV) és a Debrecen–Nyírbátor Helyi Érdekű Vasút (DNyBV) Salétrom utcai telepe. Telitalálat érte a közös igazgatási épületet és a Petőfi téri kocsiremízt, illetve a villamosok kapcsolótábláját. Mind a DHV, mind a DNyBV járműállománya óriási veszteségeket szenvedett. Megrongálódott a DHV pályája 1600, a DNyBV-é 2800 vágányfolyóméteren. A DHV felsővezeték-rendszere további 1600 méteren kárt szenvedett. A Magyar Királyi Törvényszék és a Magyar Királyi Ügyészség Deák Ferenc utca 18. szám alatti épülete olyan súlyos találatokat kapott, hogy teljes helyreállításával a későbbiekben nem is számoltak.[50]

A pusztítás emblematikus képe volt az Ispotály téri református templom és az Ispotály városrész totális pusztulása. Megsemmisült a körzet hatósági mentőállomás is.[51] Itt vesztette életét dr. Makláry Elek, az állomás parancsnoka háromfős segítségével együtt. A templom hajóját telitalálat érte, a vallási épületből gyakorlatilag csak egy fél torony maradt meg, melyet életveszélyes állapota miatt két nappal később föl is robbantottak.[52]

Súlyos károkat szenvedett a Bocskai Vasöntöde, a Veréb-féle bőrgyár, enyhébb károsodást a Kefegyár.[53] Tűz ütött ki az Erzsébet utcai Szikvíz és Műjéggyárban, a külsővásártéri német katonai üzemanyagraktárban, olthatatlan lángok pusztítottak a Déli sor kőolajtelepein. Teljesen megsemmisült a 6. gépkocsizó vonat osztály laktanyája a Salétrom utcán és a Ferenc József úton (ma Piac utca) álló Pannónia szálloda. Néhány föltehetőleg műszaki hibát észlelt amerikai bombázó terhétől nem az állomás, hanem a város északkeleti részén fekvő, sűrűn beépített Ajtó – Pereces – Tóth Árpád utcák térségében szabadult meg, civilek életét kioltva.[54] Valószínűleg hasonló okokból kapott találatot a Köztemető. Hét találat az 5. és 11. táblák között az utat és a szélső sírokat érte. Egy bomba a 9. tábla szélére, egy a díszsírhelyek közé esett. Üveg és cserépkár keletkezett a ravatalozóban és a gondnoki épületben.[55]

A légitámadás halálos áldozataira, súlyos és könnyebb sérültjeire az egyes mentőállomások, kórházak és a Tisztifőorvosi Hivatal[56] hivatalos levelezéséből, a város légoltalmi parancsnokának jelentéseiből,[57] valamint a helyi napilap, a Debreczeni Újság – Hajdúföld légitámadást követő napokban kiadott számaiból következtethetünk.[58] Véglegesnek tekinthető dr. Balogh Sándor polgármester-helyettes 1944. július 5-én, a városi közgazdasági bizottságnak tett beszámolója, melyben 488 halálos áldozatról tesz említést. A legkésőbbi, június 20-án írt egészségügyi jelentés pedig 372 súlyos és 387 könnyű sérültről számolt be.

A halálos áldozatok tömegtemetése 1944. június 5-én 16 órakor került sor a Köztemetőben, hozzávetőlegesen 30 000 gyászoló jelenlétében. Ekkorra már az elhunytak legnagyobb részét azonosítani sikerült. A város az áldozatok számára külön parcellát biztosított.[59]

Ha a légitámadás sajtóvisszhangját akarjuk vizsgálni, leginkább érdemes a Debreczeni Újság – Hajdúföld 1944. június 3-ai, szombati számát szemügyre vennünk, mely az 1944 márciusa utáni jobboldali sajtó jellegzetes megnyilvánulása. A „Debrecent légi terrortámadás érte” című vezércikk a megelőző nap bombázásait értékeli. Bár egybehangzó kutatói vélemények állítják (Horváth Attila, Síró Béla), hogy a június 2-án végrehajtott légitámadásnak kizárólag stratégiai célpontjai voltak, a bombaszőnyeg a 99. BG bombakioldása után felvert por, a keletkezett füst és a rossz látási viszonyok miatt valóban elcsúszott,[60] így a lakónegyedeket is tömegesen érték találatok. Ennek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a Frantic Joe haditervét nem ismerő sajtó és közvélemény az eseményeket a lakosság demoralizálása céljából elkövetett terrorbombázásként értékelte.

A cikk szerint „a lakosság hősies bátorsággal és helytállással fogadta az angolszász légibanditák támadását”. A propagandisztikus megfogalmazás ellenére ez az állítás is lényegében megfelel a valóságnak. A német-magyar vadászok késése és a légvédelem teljes hiánya ellenére a városlakók, a MÁV dolgozói és az itt állomásozó magyar és német katonaság valóban mindent megtett az emberélet és az anyagiak védelmében, később tevékenyen részt vett a mentési munkálatokban, a károk helyrehozatalában. Erről tanúskodik 117 MÁV alkalmazott pénzjutalomra való fölterjesztése az emberfeletti erőfeszítéseikért[61], illetve a MÁV Üzletvezetőségétől Ficzere Béla honvéd őrnagynak, egy magyar vasútépítő zászlóalj parancsnokának írt köszönőlevele.[62]

Azonban a lap uszító jelleggel nem mulasztja el megemlíteni: „Az angolszász légibrigantik megtalálták a munkásnegyedeket, békés, ártatlan családok kis hajlékait. A gettó területére pedig egyetlen bomba sem hullott.” A cikk írója ezzel azt a látszatot kelti, mintha a gettóba zárt debreceni zsidóságnak bármi köze is lett volna a légitámadáshoz.

Leginkább vitatható, a tényeket elferdítő megállapítása a cikknek, hogy a „A Debrecen és környéke fölött vívott légiharcból légelhárítóink és vadászaink győzelmesen kerültek ki. A lelőtt ellenséges gépek roncsai ott füstölögnek a város környékén.” Mint már többször említettem, sem légvédelemmel, sem légelhárítással nem kellett az amerikai pilótáknak szembenézniük. Egy B-17F típusú, Alfred D. Bond hadnagy vezette bombázó valóban fölrobbant a levegőben, majd Szabó Dénes gazdálkodó búzaföldjén, a Bellegelő 541. számú parcelláján lezuhant. A gép személyzetéből 3 főnek sikerült ejtőernyővel kiugrania, ők később hadifogságba kerültek. A veszteséget az amerikai források légvédelmi tűznek, a magyar források – tévesen – Zsiros Gyula, a térséget el sem érő vadászpilóta sikerének tulajdonították.[63] Azonban valószínű, mint azt ahogy a Frantic kötelék egy másik gépének lövészei később vallották, hogy Bond hadnagy gépével az üzemanyagrendszert érintő műszaki hiba végezhetett.[64] E műszaki hibát nem lehet a német-magyar alakulatok sikerének beállítani. A hadművelet egyértelmű amerikai győzelemmel végződött: a Frantic kötelék elérte célját, Debrecen átmenő vasúti forgalmát öt napra teljesen sikerült meghiúsítania.

C) További légitámadások Debrecen ellen

Az 1944. június 2-ai amerikai bombázást követően Debrecen lakossága további hét légitámadást volt kénytelen elszenvedni. A lakosság és a városvezetés azonban az első támadás példájából okulva még inkább komolyan vette a légoltalmat: légiriadó esetén a lakosság egy része óvóhelyre menekült, másik része pedig saját járművén, tömegközlekedési eszközökön vagy a német csapatokkal együtt teherautón a város északi részén elterülő Nagyerdőben keresett menedéket.[65] Az előírások szigorú betartásának következtében a civil áldozatok száma a későbbekben meg sem közelítette az első légitámadás veszteségeit.

1944. augusztus 21-én 46 P-51-es vadászgép vált ki a hajdúböszörményi repülőteret támadó amerikai kötelékből, és okozott 46 kisebb robbanóerejű bomba ledobásával enyhébb anyagi- és emberveszteséget debreceni célokat támadva.[66] A szeptember 1-jén, a Frantic Joe hadművelet folytatásaként végrehajtott bombázás okozta anyagi károk azonban megközelítették, az emberáldozatok pedig egyenesen meghaladták a június 2-ai veszteségeket. Előkészítésként 51 P-51-es vadászgép támadta a repülőteret, a szárazföldön megsemmisítve 59 német repülőt, négy menekülő gépből hármat kilőve. Ezt követően végiggéppuskázták a piacot az amerikaiak.[67] Végül a 15. AAF[68] 304. Bomber Wing[69] 52 db B-24 „Liberator”[70] bombázója[71] 250 rombolóbomba ledobásával pusztított. A támadások fő célpontja most is az állomás és közvetlen környezete volt. Hatalmas épületkárok keletkeztek a Ferenc József úton, valamint a Deák Ferenc és a Rákosi Jenő utcákban. A középületek közül súlyos sérüléseket szenvedett a Törvényszék, a Járásbíróság, a Kereskedelmi- és Iparkamara, a Fémipari Szakiskola, valamint megszűnt a villany-, víz- és gázszolgáltatás. Az egyetlen fennmaradt irat 722 áldozatról tudósít, melyből körülbelül 600 az állomáson, szabadságos katonavonaton tartózkodó német katona volt.[72]

Miután a keleti fronton a Vörös Hadsereg augusztus 23-án áttörte a német-román arcvonalat, Románia pedig ennek következtében átállt a Szovjetunió oldalára, megkezdődtek a szovjet-román légicsapások is. Szeptember 15-én az esti órákban bombázták először a szovjetek a várost: 1800 db 20-25 kg-os romboló- és gyújtóbombát dobtak le, melyek elsősorban tető- és üvegkárokat okoztak. Négy hatalmas, és több kisebb tűzfészek alakult ki, a halottak száma megközelítette a 100 főt.[73] Egy névtelen krónikás, feltehetőleg Sőregi János a Debreczeni Képes Kalendáriomba írt, szeptember 17-ei bejegyzése alapján tudjuk, hogy a szovjetek két nappal később ismét támadtak: a Kollégium keleti oldala, a Városháza Ferenc József utcai fele és a Déri Múzeum ekkor sérült meg. Leégett a Nagytemplom tetőszerkezete, s a sérülések következtében a nyugati torony gömbje a szélvitorlával és a csillaggal egyetemben szeptember 21-én lezuhant. Szeptember 19-én éjszaka szovjet bombázók további 150 db kisebb gyújtó- és rombolóbombát zúdítottak a városra. Hat kisebb tűzfészek alakult ki[74], 30-an vesztették életüket a támadás következtében.[75]

Szeptember 21-én a Frantic Joe keretében ismét az amerikai 15. AAF mért csapást, ekkor az 5. BW 103 db B-17-ese. Több száz rombolóbombát oldottak ki a teljes vasúti terület fölött, azonban a nagy erejű légicsapás a korábbiakhoz képest csekély, 26 halálos áldozatot követelt. Ez volt a Debrecen elleni negyedik, utolsó amerikai légitámadás.

A Debrecen fölötti ég nyugalmát utoljára 1944. október 27-én, a város szovjet megszállását követően zavarta meg légicsapás, ekkor német gépek támadtak. A Luftwaffe repülői a szovjet birtokba vett reptér fölött oldották ki bombáikat. A pilóták valószínűleg nem tudták, hogy a szovjet katonai igazgatás által kirendelt több ezer magyar civil épp a leszállópálya helyreállításán dolgozik.[76]

2. A német hadsereg és kollaboránsaik által végrehajtott megsemmisítő tevékenység

A) A holokauszt Debrecenben

Ezen a ponton dolgozatom célja elsősorban a debreceni holokauszt anyagi vonatkozásainak feltárása. A téma mélységét és súlyosságát tekintve azonban mindenképpen szükségesnek érzem, hogy az Endlösung debreceni áldozatainak sorsát érintőlegesen ismertessem, ahogy azt a bombatámadások halálos áldozataival kapcsolatban is tettem a megelőző fejezetben. Mivel azonban a debreceni holokauszt teljes értékű feltárása egy külön munka témája lehetne, itt csak a jelen dolgozat szempontjából legszükségesebb adatokat fogom feltüntetni.

Városunk zsidósága létszámát tekintve a trianoni Magyarország legnagyobb fővároson kívüli közössége volt. 1941-ben 9142 fő tartozott valamely izraelita hitközséghez, mely a lakosság kb. 9%-át tette ki.[77] Debrecenben az úgynevezett zsidónegyed a háború előtti években spontán módon, az akkori Ferenc József úttól nyugatra létesült. Északról a Hatvan utcából nyíló apró utcák, délről pedig az Arany János utca határolták. Természetesen e területen kívül is laktak – elsősorban módosabb – zsidók. Városunkban a világháború beköszöntekor már három zsinagóga is állt: az egykori zsidónegyed területén még ma is látható a Kápolnási és a Pásti utcai épület[78], azonban a hajdani Deák Ferenc utcán épült legnagyobb, legdíszesebb imaház kupolája 1947-ben leégett, majd az 1960-as években emiatt az egész épületet lebontották.[79]

A zsidóságot még a német megszállás előtt érvénybe lépett zsidótörvények igen hátrányosan érintették. Hazánk hadba lépését követően az 1939. évi II. tc. alapján a zsidónak minősítetteket fegyvertelen munkaszolgálatra hívták be. Túlélési esélyük ekkor még jobb volt, mint a fronton harcoló katonáké, ám ez az arány a Szovjetuniónak küldött hadüzenet után hamar megfordult. Helyzetüket végül a német megszállás pecsételte meg.[80]

Debrecenbe egy SS alakulat érkezett, mely 1944. március 22-én foglalta el a belvárosban pozícióit, ahol tiszántúli egységeik parancsnokságát berendezték. 24-én csatlakozott hozzájuk Bauer ezredes vezetésével a Gestapo egy csoportja, majd a Sonderkommando (SEK) egy alakulata is megérkezett dr. Sigmund Seidl kapitány vezetésével.[81] Miután 1944. március 29-én a Budapesti Közlönyben rendelkezés született a sárga csillag viseléséről, majd április 26-án a 1.600/1944. M.E. rendelet zár alá helyezte a zsidó vagyonokat, a debreceni SS kommandó megkezdte a helyi zsidóság felszámolását a csendőrség, rendőrség és a város bizonyos vezetőinek passzív, ritkábban tevékeny közreműködésével.

Április 8-án begyűjtötték a debreceni zsidóság szellemi vezetőit – köztük dr. Kardos Albertet[82], Schwartz Vilmost, Gál Samut, dr. Schwartz Arturt és dr. Aczél Jenőt –, és hajdúszentgyörgyi dohánypajtákban helyezték őket őrizet alá.[83] A kormány április 28-án rendelkezett a gettók fölállításáról, ezért Debrecenben május 9-én két, a Hatvan utcával elválasztott gettót jelöltek ki. A páratlan számozású oldaltól északra a Csap, Csokonai, illetve a Zsák, Zúgó és Csók utcák által határolt területen a kisgettót, a páros számozású oldaltól délre, a Szepességi, Széchenyi, valamint a Simonffy és a József királyi herceg (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca közötti részen pedig a nagygettót. Bár a polgármester, a háború előtt egyébként zsidó kapcsolatairól ismert Kölcsey Sándor[84] rendelkezett a hátramaradt ingóságok leltározásáról, lezárt, lepecsételt szobákban történő elhelyezéséről, azok fosztogatása szinte azonnal megkezdődött, legnagyobb részük a háború után nem került elő. Dr. Seidl, Hansy, May és Jungwirth SS vezetők személyesen vettek részt e vagyontárgyak kisajátításában.[85] Az amúgy is zsúfolt helyre kényszerített gettólakók életkörülményei az 1944. június 2-ai bombatámadás után tovább romlottak: a kisgettót felszámolták, lakóit áttelepítették a nagygettóba, hogy korábbi lakóhelyükre kibombázott nem zsidó családok költözhessenek.[86]

1944. június 10-én Baky László és Endre László államtitkárok Szegeden előkészítő értekezletet tartottak a IV. (szegedi és debreceni) csendőrkerület zsidótlanításáról. A megbeszélésen a debreceni illetékesek közül megjelent Kovács Nagy Pál rendőrfőtanácsos, Szilárdy Gyula csendőr alezredes, Könczey csendőrőrnagy, Bessenyei Lajos debreceni és Szilassy László Hajdú vármegyei főispán.[87] Az értekezletről fennmaradt egyetlen írásos dokumentum alapján a gyűjtőtáborba szállítás június 16-án 5 órakor kellett, hogy megkezdődjék. Leszögezi, hogy a „beszállításnál vagy a táborban brutalitást alkalmazni nem szabad, de lázongás, ellenszegülés, kitörés esetén a csendőrség fegyvert használhat”. Az internált zsidó személyek mindössze 50 kg súlyú csomagot vihetnek magukkal, mely értékesebb vagyontárgyak mellett nem tartalmazhatott „pénzt, nemesfémet, ékszert, drágakövet, értékpapírt, takarékbetétet”. A gettó kiürítését megelőzően a rendőrfőtanácsos irányításával 40, közigazgatási tisztviselőkből, pénzügyi tisztviselőkből és rendőrökből alakított bizottság vizsgálta át és foglalta le a megmaradt értékeket. Erről tanúskodik Kelemen Jenő állampénztári I. osztályú tisztviselő a háború után egy igazoló bizottság előtt tett jelentése.[88] Egy 1945. augusztus 28-án készült összesítés pedig jegyzékbe veszi az elkobzott zsidó vagyonokat és megbecsüli azok értékét, melyek összesen akkori értéken számolva 9 231 490 pengőt tettek ki. Azonban sem az önkényesen összerabolt, sem a hivatalos úton elvett vagyontárgyak hollétét nem tudja megállapítani.[89]

1944. április 16-án a debreceni zsidókat a város délnyugati részén álló, német őrizet alá helyezett Serly-féle és városi téglagyárak területére internálták. Az ide gyűjtötteket június 25-től három szerelvénnyel Auschwitzba, két szerelvénnyel pedig – a Kassánál megsérült vasúti pálya miatt – a jobb körülményekkel rendelkező Strasshofba deportálták.[90] Ennek köszönhető, hogy a Zsidó Világkongresszus Statisztikai Osztályának 1947 márciusában közzétett adatai szerint a debreceni zsidóság több mint fele túlélte a holokausztot, 50,8%-uk a lágerek fölszabadulása után vissza is tért városunkba. 4502 fő azonban nem érkezett meg. Közülük sem mindenki vált áldozatául a munka- vagy megsemmisítő táborok kegyetlenkedéseinek, körülményeinek, voltak, akik felszabadulásuk után nem Magyarország felé vették az irányt. Azonban a lágerekben veszett többek között dr. Kardos Albert és a világháború előtti debreceni szellemi élet több zsidó származású kiválósága.

B) A német hadsereg és kollaboránsaik által a visszavonulás során végrehajtott pusztítások

A Vörös Hadsereg által az 1944. augusztus 23-án Iași-Kisinyov térségében végrehajtott áttörés és annak következményei miatt a német-magyar csapatok a keleti frontról folyamatos visszavonulásra kényszerültek. A hátráló katonák egyre gyakrabban vonultak keresztül Debrecenen, a németek saját ellenőrzésük alá vonták a város és a térség közúti, valamint vasúti hálózatát. Mivel a Debrecenben tartózkodó német csapatok hetekig nem kaptak zsoldot, ezért a lakosság élelmiszert, kávét, cukrot és csokoládét vásárolhatott tőlük, hogy ők kielégíthessék másfajta szükségleteiket.[91]

A szovjet előrenyomulás következtében Debrecent 1944. szeptember 11-én hadműveleti területté nyilvánították. Ahogy az események krónikása, Sőregi írta, „Német katonák, egyenruhás német nők megtöltötték a cukrászdákat, étkezőket, mulatókat. Minden készletet felvásároltak, elfogyasztottak. Sok üzlet rejtegetni volt kénytelen.” Láthatjuk tehát, hogy a szocialista történetírás által a németekre hárított felelősség, az ő számlájukra írt fosztogatások – legalábbis a nem zsidó lakossággal szemben – mennyire alaptalannak bizonyultak. Ugyanakkor a hadműveleti területen érthető a lakosság pénzzel szemben az élelemhez való ragaszkodása.[92]

Október első napjaiban már a szovjet nehéztüzérség állandó dörgését is hallani lehetett, 4-én ezért Csóka László polgármester parancsára a város hivatalos iratait és néhány fontos értéket lófogatú kocsin Egerbe szállítottak.[93] A front napokkal később elérte Debrecen határát, ezért a város vezetőit és a polgári közigazgatást, összesen mintegy 200 főt gépkocsikon, tűzoltószerelvényeken és szekereken 9-én nyugatra evakuáltak.[94]

A közben kialakult ostromállapotokra tekintettel október 12-én a német helyőrségi parancsnokság statáriumot hirdetett a szökött katonák, a fegyvert rejtegetők, a fosztogatók és a rémhírterjesztők ellen.[95] A kb. 800 Debrecenben maradt zsidó munkaszolgálatos és a velük együtt dolgozó ruszin munkások egy része menekülni próbált. Több szökött csoport szerencsével járt, azonban 13-án 71, a Siketnémák Intézetében bujkáló munkaszolgálatost a csendőrök elfogtak.[96] A foglyokat német utasításra az apafai lőtérre szállították, ahol Demeter Zoltán csendőr főhadnagy parancsára mindegyiküket agyonlőtték.[97]

Október 17-én a Vörös Hadsereg keleti és nyugati irányból is elzárta a várost. A németek számára biztossá vált, hogy a túlerővel szemben már nem tudják sokáig tartani Debrecent, ezért a felperzselt föld taktikáját alkalmazva megkezdték a még működőképes hadiüzemek, gyárak, raktárak, malmok, vasúti- és postaberendezések megsemmisítését. 18-án hajnalban fölrobbantották az István gőzmalmot, Magyarország egyik legnagyobb múltú ilyen jellegű létesítményét, a keletkezett tűz oltását pedig fegyverrel akadályozták meg. 90 vagon liszt, 15 vagon korpa és 6 vagon borsó semmisült meg.[98]

3. A Vörös Hadsereg ostroma és fosztogatásai következtében föllépő anyagi veszteségek

1944 szeptemberének végén megkezdődött a második világháború második legnagyobb páncélos ütközete, az alföldi páncéloscsata. Bár újabb történeti kutatások rámutattak, hogy az összecsapás döntő szakasza Nyíregyháza, Nagyvárad és Szolnok környékén zajlott,[99] október 13. és 19. között Debrecen térségében is komoly összecsapásokra került sor.

A front október 9-én érte el a Debrecentől délnyugatra elhelyezkedő Kabát és Hajdúszoboszlót.[100] Világossá vált a szovjetek azon szándéka, hogy Debrecent mind keleti, mind nyugati irányból elzárják. A német hadsereg számára nem a város tartása, hanem a bekerítés elkerülése volt a stratégiai cél, ezért kitörő jellegű ellentámadásokat hajtottak végre. Október 19-én hajnalban a magyar 16. rohamtüzérosztály részei Nyíregyháza felé húzódva elhagyták a várost, a 4. „Polizei” SS-páncélososztály pedig sikeres ellentámadással biztosított.[101]

Ilyen feltételek mellett világossá vált, hogy a harctéren gyakran elbizakodott Plijev altábornagy csapásmérő gépesített lovascsoportja egyedül képtelen lesz a város bevételére, ezért a hadművelet vezető Malinovszkij marsall úgy döntött, hogy a 2. Ukrán Front alá tartozó gyorsan mozgó lovas-, gépesített- és harckocsi hadtestek zömét Debrecen ellen irányítja.[102] Az összpontosított rohamot 19-én 16 órakor indították meg a 6. gárda-harckocsihadtest, az 53. hadsereg és a román Tudor Vladimirescu hadosztály támogatásával, előharcok után.[103] Plijev altábornagy így emlékszik vissza a harcokra: „Az ellenség elkeseredetten védekezett, egész tüzérsége közvetlen irányzással hevesen lőtt. Egészen kevés maradt már csak hátra, azonban úgy tűnt, hogy a kozákok nem képesek áthatolni ezen a halálövezeten. Sokan már a sáncnál elfeküdtek. A németek néhány harckocsit is kilőttek.”

A szovjet tiszt visszaemlékezéséből is megtudhatjuk, hogy a város védői bátran ellenálltak. Miután ellenlökéseik kudarcba fulladtak, a többszörös túlerővel szemben visszavonulásra kényszerültek. Fokozatosan, komoly veszteségeket okozva az északnyugati Nagyerdő irányába hátrálva adták fel Debrecent.[104] Bekerítésükkel a Vörös Hadsereg sikertelenül próbálkozott. A Debreczeni Képes Kalendáriom így ír a város elestéről:

„A mára virradó éjjel előrehatoló oroszok reggel hat óra felé megkezdték támadásukat. Ondód és Macs felől hallatszott a legerősebb ágyúzás. Az összes katonai parancsnokságok, a csendőrség és rendőrség elhagyták a várost, szabadon engedve a fogva tartottakat. Az orosz tüzérség lőtte a várost is. Az óvóhelyekről kimozdulni nem volt tanácsos, különösen, mikor a visszavonulók védekező ágyúzása, aknázása is megkezdődött. A város több helyen égett. Tankok dübörögtek, gépfegyverek kelepeltek s a déli órákban megkezdődtek délről az utcai harcok. Szovjet élharcosok du. három órakor már a Piac utcán voltak. A csepergő őszi időben elázott SS-katonák húzódtak a Nagyerdő felé, magukkal cipelve sebesültjeiket. Az orosz harcosok fél négy és 5 óra között már végigmentek a Péterfián[105] is a Nagyerdőig. Éjjelre az egész város a hódítók teljes hatalmában állott.”

A Vörös Hadsereg katonáinak magatartása megmutatta, hogy nem felszabadító szándékkal lépték át a Kárpátok vonalát: a harcok befejeztével szinte azonnal megkezdődött hetekig tartó Caraffa-járásuk.[106] A bombázásokat és az ostromot túlélő civilek, főként a nők, valamint a kertségek és a tanyavilág lakói sokkal inkább az erőszakos önkényeskedésektől szenvedtek, mint maguktól a harcoktól.[107] Szovjet katonák törtek be a családi otthonokba, rabolták el a személyes tárgyakat, élelmet, állatokat, értékes gazdasági felszerelést. Kifosztották a templomokat és az üzleteket, amit nem tudtak magukkal vinni, azt összetörték.[108] Kedvenc zsákmányuknak dohány és az alkohol[109] mellett a karórák bizonyultak.[110] Az elfogyasztott nagy mennyiségű szeszesitaltól lerészegedve nőket erőszakoltak meg. Bódult állapotban rendkívül erőszakosan viselkedtek, a nyílt utcán a nők védelmére kelő vagy német származású civileket lőttek agyon. Munkaképes férfiakat fogdostak össze, hogy a Szibériába tartó hiányos fogolyszállítmányok létszámát pótolják. A lakosság nagy részét a megszállás első heteiben rendkívül szervezetlen módon romeltakarító közmunkára kötelezték.[111]

A szovjetek által okozott tetemes anyagi kárt még csak megbecsülni sem tudjuk. Tovább nehezíti dolgunkat, hogy a megszállást követő évek szocialista történetírása a fosztogatásokat rendre a németek számlájára írta.[112] Ugyanilyen nehézségbe botlunk a jogtalanul elhurcoltak kérdésében. Az önkényeskedések halálos áldozatairól és sérültjeiről azonban viszonylag pontos forrásokkal rendelkezünk: 300–400 főre tehető az ártatlan civil áldozatok száma, a sérülteké, megnyomorítottaké pedig még ezt is meghaladta.[113]

II. Debrecen újjáépítése a háború után

1. Újjáépítés a hároméves terv megindulásáig

A) Az újjáépítés intézményi feltételeinek kialakulása

Debrecen siralmas állapotát a harcok végeztével dolgozatom bevezetőjében már részletesen szemléltettem. Mégis e részhez elérkezvén szeretném azt a tényt ismét kiemelni, hogy a cívisváros szenvedte a legtöbb világháborús kárt arányaiban nézve a magyar városok közül.[114]

Az ostrom másnapján, október 20-án, mialatt a hátramaradó szovjet katonák még javában fosztogatták Debrecent, a Vörös Hadsereg katonai városparancsnoksága Kotlerevszkij alezredes vezetésével a pénzügyigazgatóság Csokonai Színház melletti, Kossuth utcai épületében rendezkedett be.[115] Bár az irányító szerv próbálkozott a közrend megteremtésével, lényegében december elejéig nem sikerült neki. Kotlerevszkij irányítási, biztonsági és rendőrségi helyettese, a jóval energikusabb Szotnyikov alezredes látott hozzá a vármegyeházán a politikai, gazdasági és egyéb jellegű ügyek intézéséhez. Miután a konzervatív-jobboldali, illetve szélsőjobboldali szimpatizáns városi közigazgatási tisztviselők legnagyobb része még az ostrom kezdete előtt nyugatra menekült, a városparancsnok-helyettes olyan Debrecenben maradt tekintélyes személyeket keresett föl, akik a német megszállást követő időszakban nem kompromittálódtak. Október 21-én a Gömbös-kormány által kényszernyugdíjaztatott korábbi polgármester, kisgazdapárti Vásáry Istvánt polgármesteri, Herpay Gábor megyei főlevéltárost alispáni, Zöld József nyugalmazott polgármester-helyettest pedig közélelmezési munkakörrel bízta meg. Az új városvezetés döntően konzervatív-jobboldali érzelmű volt, számíthatott az egyházi vezetők és az egyetemi tanári kar támogatására. Átmenetileg a főispáni és törvényhatósági bizottsági feladatokat is kénytelenek volt ellátni.[116]

Az enyhébben megrongálódott városháza helyrehozatalát követően november 17-én újjáindult a közigazgatás. Újra fölállították a korábbi 11 városi ügyosztályt, ahol 22 fogalmazói beosztású előadó állt szolgálatba, Vásáry polgármester pedig határozatban közölte, hogy „a polgármesteri ügyosztályok ügykörei változatlanul, az eddigi szabályok szerint érvényben maradtak”.[117] Hogy a rendfenntartást megkíséreljék, a közmunkára ideiglenesen behívandók szükséges létszámát pedig biztosítsák, Vásáry a városparancsnokság engedélyével fegyvertelen polgárőrséget szervezett, mely egy-egy tekintélyesebb gazdából és a köréjük tömörült legénységből állt. Ezek a csoportosulások látták el a külterületeken álló csárdák, tanyák, tanyasi iskolák őrzését, feladatuk volt a fosztogatások megelőzése.[118] Jelentéseikből kiderül, hogy szűkös anyagi forrásaik ellenére feladatukat többé-kevésbé el tudták látni, bár a közmunkára behívandók kiállítása mindvégig komoly gondokat okozott számukra.[119] A türelmetlen szovjet katonai vezetéssel a hátában a polgári igazgatásnak azonban sürgősen meg kellett oldania a problémát, a romeltakarításhoz és a Vörös Hadsereg számára szükséges fizikai munkákhoz nagyszámú közmunkást kellett biztosítani.

E válságos időszakban kezdték meg működésüket a politikai pártok. Érthető okokból a legharsányabban a Magyar Kommunista Párt (MKP) szervezkedett. A párt tagjai már november 15-én kiadták helyi újságjuk, a Néplap című napilap első számát Szilágyi József jogász, korábbi hazai illegális kommunista szerkesztésével. „Da zaravstvuet Krasnaja Armija, kotoraja osvobodila nas!”, vagyis „Üdvözöljük a felszabadító Vörös Hadsereget!” – állt a mindössze két oldalból álló első szám címlapján, ilyen formában, latin betűkkel. Az aznapi „Mi történt?” című vezércikk a világháború okait és lefolyását értékelte kommunista szemszögből. „25 év aljas, reakciós politikája, a dolgozók tudatlanságára építő ravasz propaganda művét csodálhatjuk most a füstölgő romokon” – szögezte le Szilágyi az akkor még egyetlen debreceni sajtóorgánumban.[120]

A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKGP) első debreceni szervezete a hónap végén alakult meg Vásáry István, a komoly földbirtokkal rendelkező Vásáry testvérek, illetve Lévay Zoltán és Fényes Jenő ügyvédek kezdeményezésére, a tekintélyes cívisgazda Őry István elnökletével. A későbbiekben e jobboldali gyűjtőpárt vált a kommunisták legszívósabb polgári ellenfelévé a cívisvárosban is. Jelentékeny erőnek bizonyult még Debrecenben a különösen a vasúti dolgozók körében népszerű Szociáldemokrata Párt (SZDP), mely Selyem László elnökletével, Kovács János titkárságával, valamint Szabó István és Szabó Kálmán meghatározó véleményével szintén novemberben állította helyre a még a német megszállás idején betiltott helyi szervezetét. A Nemzeti Parasztpárt (NPP) kissé megkésve, csak december végén kezdett szervezkedni. Bár Debrecenben nem, Hajdú megyében meghatározó erőnek bizonyult, hamar népszerűvé vált a tiszántúli szegényparasztság körében.[121]

Szotnyikov városparancsnok-helyettes többször próbálta fölhasználni a debreceni városvezetést – gyakran Vásáryék véleményét utólag, beleegyezésük nélkül megmásítva -, hogy a Vörös Hadsereg propagandáját a még a németek ellenőrzése alatt álló országrész számára népszerűsítsék.[122] A városparancsnok-helyettes ugyanis így akarta a magyar embereknek a fosztogatások következtében a Vörös Hadseregről kialakult jellemzően negatív képét eloszlatni. A rendkívül rutinos Vásáry, aki már átvészelte a város 1919 utáni rossz emlékű román megszállását, ekkor fölvetette Szotnyikovnak, hogy a szovjetek további eredményeket csak az esetben érhetnének el, ha a magyar félnek engedélyeznék egyfajta ideiglenes kormányszerű szerv alakítását. Ez nem volt más, mint lényegében az Ideiglenes Magyar Nemzetgyűlés ötlete.[123]

Az elképzelés nagy vitát kavart szovjet vezető körökben, a megszállt keleti országrészt hamarosan moszkovita kommunisták, köztük Révai József[124] és Vas Zoltán[125] árasztották el. Ilyen körülmények között jött létre december 2-án Szegeden a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF), három nappal később pedig ennek szervezete, a Debreceni Nemzeti Bizottság (DNB), a kommunista Juhász Nagy Sándor elnökletével.[126] A testületben kinevezések útján az ország, illetve a város közvéleményével szemben hamar baloldali túlsúly érvényesült.[127]

Vásáry Szotnyikovnak tett javaslattétele és az MNFF, illetve a DNB megalakulása közti időszakban megkezdődött a debreceni kommunisták hatalmának szovjet támogatással történő növelése az események előkészítéseként. A városi polgárőrség helyett megalakult a belügyminiszteri irányítású rendőrség, melynek debreceni vezetője a Néplap korábbi szerkesztője, a kommunista Szilágyi József lett.[128] Mind a tisztikar, mind pedig a politikai nyomozógárda döntő többsége a kommunista szimpatizánsok sorából került ki. 1945 tavaszára kiépítették és állandó ellenőrzésük alatt tartották a ház- és utcabizalmi rendszert. Megkezdődhetett az MKP vélt vagy valós ellenségeinek felkutatása, zaklatása.[129]

Miután Vásáry Istvánt december 22-én pénzügyminiszterré választották, rövid ideig Zöld József polgármester-helyettes vezette a várost. 1945. március 5-én a február 15-én megalakult, kétharmados többségben baloldali törvényhatósági közgyűlés a szociáldemokrata Szabó Kálmánt választotta polgármesternek. A Miklós-kormány eközben visszaállította a főispáni rendszert az önkormányzatok központi ellenőrzésére és irányítására. Debrecen főispáni székébe a kisgazda Őry Istvánt nevezték ki január 4-én. Egy kormányrendelet következtében április 27-én megszűnt a szabad királyi városi cím.[130]

Debrecen 1944 őszétől 1945. április 10-ig töltötte be az ideiglenes főváros funkcióját, volt az újjáéledő magyar államiság központja. A magyar állam újjászervezésében emberfeletti munkát hajtott végre Vásáry István polgármester, későbbi pénzügyminiszter: az Ideiglenes Magyar Nemzetgyűlés számára 50 fronton inneni város és nagyobb község területéről gyűjtötte össze a képviselőket.[131] A teljesen állampénztár, posta-takarékpénztár nélküli nemzeti kormány Vásáry pénzügyminisztériumának segítségével szervezte meg az állami alkalmazottak, a rendőrség javadalmazását, az elengedhetetlen közüzemek és intézmények, mint a vasút, a posta, vagy a diósgyőri vasgyár üzemviteli díját, a megszálló Vörös Hadsereg ellátásának összes költségeit szinte kizárólag a város házipénztárából, a Debrecen és vonzáskörzete területéről begyűjtött néhány százezer pengő adóból, valamint a helyi pénzintézetekben talált és felhasznált magyar és külföldi valutatartalékból fedezte.[132]

B) Az újjáépítés első lépései, az élet újraindulása

Közvetlen a háború utáni években, a hároméves terv megindulását megelőző időszakban nagymérvű újjáépítéssel a szűkös anyagi feltételek és a megszállás körülményei miatt nem lehetett számolni. Feltétlen szükség volt azonban a közszolgáltatások, a legfontosabb üzemek helyreállítására.

Az első helyreállítási munkálatok még a háborús időkben, Debrecen első amerikai bombázását követően megkezdődtek. Az előírások rendkívül szigorúak voltak, a 280/1943. számú belügyminiszteri (B.M.) rendelet 2. §-a alapján a teljesen romba dőlt épületek újjáépítésére nem volt lehetőség, továbbá a munkálatok csak a kárt szenvedett épületek lakható, illetve használható állapotba történő helyezésére szorítkozhattak. A Magyar Királyi Iparügyi Minisztérium XIV. szakosztálya alá tartozó Mihálffy Loránd miniszteri főmérnök azonban többször küldött jelentést Budapestre arról, hogy az akkori debreceni városvezetés igyekezett megkerülni a szigorú rendeletet, a Magyar Királyi Ipari Anyaghivataltól valamivel több építőanyagot igényelt, mint amennyi feltétlenül indokolt lett volna. Egy anyaghivatali határozatból kiderül, hogy a város 500 000 db nagymértékű falazótégla, 500 000 db hornyolt cserép, 5 vagon (165 q) mész, 2 vagon (165 q) cement, 600 tekercs 120-as anyagszámú kátrányos fedéllemez és 9000 m² táblaüveg felhasználását igényelte és kapott felhasználására felhatalmazást.[133]

Az ostrom utáni állapotok újjáépítési igényeiről, anyaghiányáról nem rendelkezünk ilyen pontos mérőszámokkal, azonban a pusztulás mértékéből és az újjáépítés körülményeiből nyugodtan következhetünk arra, hogy minden korábbi szükségletet meghaladott. Elsőként a Gázgyár és a Villanygyár súlyosan károsodott berendezéseinek, épületeinek ideiglenes javítására, a közhálózat használhatóvá tételére került sor. A komoly sérüléseket szenvedett villanytelep már 1944. október 21-én, mindössze két nappal a szovjetek ostromát követően áramot tudott szolgáltatni. A hónap végén a Nagyállomás és a Klinikák közötti közúti közlekedést oldották meg úgy, hogy az 1880-ban készült, már régóta üzemen kívül helyezett kis gőzvasutat állították szolgálatba.[134]

A közmunkára kötelezett lakosság szállásigényektől kényszerítve a még kijavítható állapotban lévő lakóházakat hozta lakható állapotba, a nagy lakásokat megosztották, leválasztották. Az illetékes műszaki ügyosztály minden esetben mérlegelte a helyreállítás realitását, ahol erre remény sem mutatkozott, ott inkább az épület bontása mellett döntöttek. Ha volt rá lehetőség, a leegyszerűsített, olcsó és gyors újjáépítést alkalmazták.[135] A bontott építőanyagot a javítható épületek tatarozásához használták fel, gondosan beosztva. A törvényhatósági közgyűlés a városháza leégett tetőzetének kijavítását vállalatba adta.[136]

Ez a sürgető, átmeneti helyreállítás a főutcán[137] sajátos utcaképet alakított ki. Ideiglenesen kisüzletek kerültek a romépületek visszabontott falai mögé, a lerombolt épületek megmaradt falaiból kerítések lettek. A háború pusztításai, a kényszerű bontások azonban a nagyszámú ideiglenes megoldás mellett kisebb részben városfejlesztési célokat is szolgáltak. Az 1945. június 27-ei közgyűlésen határoztak a Szent Anna utca bevezető szakaszának már régóta esedékes kiszélesítéséről.[138]

Levéltári források alapján megtudhatjuk, hogy komoly gondokat okoztak a Vörös Hadsereg gyakran önmaguknak ellentmondó utasításai. Őry István városi főispán a honvédelmi miniszter helyettesítésével megbízott közellátásügyi miniszter felszólítására 1945. január végén utasította Gáll Ferenc honvéd főtisztviselőt, hogy a szovjetek kifejezett igényei szerint újra szervezze meg a 17. kiegészítő parancsnokságot a Szent Anna utca 35. szám alatti korábbi első emeleti irodájában a fennmaradt háborús iratanyagok felkutatására, begyűjtésére, a szovjet katonai parancsnokságnak történő azonnali továbbítására. Az említett helyiséget azonban szovjet katonák foglalták le, Gáll Ferenc nem tudott oroszul és tolmács sem állt rendelkezésére. Az eset képet ad a Vörös Hadsereg több esetben önkényes lakásfoglalásairól és megmutatja a megszálló hatalommal való kényszerű együttműködés nehézségeit.[139]

A korabeli rendőrségi jelentésekből még összetettebb képet alkothatunk a város általános állapotáról, a közmunkák megszervezésének nehézségeiről. Az 1944. november 2-án szovjet katonai parancsra végrehajtott gyors katonai népszámlálás a meghódított városban 48 067 lelket írt össze. Ezzel szemben egy 1945. február 4-ei rendőrségi jelentés már 90 331 városlakóval számolt, 1033 frissen a városba érkezett személyről tett említést. Egy február 13-ai számadás 91 328 debrecenit jelentett, ebből 1997 főt számított a legutóbbi hullámban visszaérkezettekhez és az újonnan betelepültekhez. A további rendőrségi jelentések hasonló nagyságrendű számokat adtak meg. 1945 telén és tavaszán akár heti 1000–2000 fővel nőtt a város népessége.[140] Mivel a tendencia a későbbiekben is folytatódott, a város lakossága 1949-re már elérte a 110 963 főt. Ez a lélekszám megközelítette a hadba lépés előtti 119 608 fős népességet.[141] A rendőrség február 20-án 150 elszállásolt szovjet tisztet és 3623 közkatonát jelentett. Az itt állomásozó szovjetek száma a háború befejezéséig még jelentősen ingadozott, de a városnak rendre ezres nagyságrendű megszálló katona elszállásáról kellett gondoskodnia.[142]

A rendőrség jellemzően százas nagyságrendű bűncselekmény elkövetését jelentette, melynek többsége lopás volt, ennél nagyobb bűncselekmények elkövetése azonban ritkán fordult elő. Szembetűnő viszont, hogy a belügyminiszteri irányítású rendőrség egyre több személyt internált politikai okokra hivatkozva és megugrott az öngyilkosságok száma is.[143]

A közmunkákért felelős Munkaközvetítő Hivatal kifejezetten alacsony hatásfokon működött, nehézségeket okozott számára a szükséges munkaerő biztosítása. A rendőrség február 13-án tett jelentéséből kiderül, hogy a hivatal 6723 egyént idéztetett közmunkára, ennek közel fele, 3186 fő nem jelent meg. A távolmaradók közül pedig csak 1171 fő ellen indult kihágási eljárás.[144]

A közmunka körülményeinek szigorítására már a korábbiakban is javaslatok születtek. 1944. november 19-én a IV. kerület vezetője írt ez ügyben Vásáry polgármesternek címezve hivatalos levelet. Az időszakban a körzetek munkaigénye folyamatosan nőtt, ámde az ekkorra már részben helyreállított vasút, Vagongyár, Villanygyár, Bőrgyár és Közvágóhíd a munkaerő jelentős részét elszívta. Emellett fokozatosan a kereskedelem is újjáéledt, ami a komoly kereskedő hagyományokkal rendelkező Debrecenben úgyszintén a népesség jelentékeny részét érintette. Az illetékes ügyosztály ekkor durvább eszközöket kezdett alkalmazni, az utcán szovjet katonai, polgárőri, majd rendőri segítséggel munkásokat fogdosott össze. A 103/1944. számú rendelet azonban ezt a gyakorlatot ellehetetlenítette: leszögezte, hogy munkaerőt csak a lakásokból lehet előállítani. A városlakók ezt a rugalmasabb szabályozást előszeretettel játszották ki: nem nyitottak ajtót a hivatal embereinek, elrejtőztek lakásukban.[145]

A kerületi vezető a következő javaslatokat tette: állítsák vissza a Debrecenben az 1890-es években eltörölt általános közmunka-kötelességet, létesítsenek közmunkahivatalt, vegyenek jegyzékbe minden 16 és 65 év közötti munkaképes férfit és nőt, a közmunka-kötelezettség terjedjen az üzemek alkalmazottaira is, továbbá élelmiszerjegy csak a közmunkahivatal által lepecsételt közmunkalap birtokában legyen igényelhető. Ugyanakkor a városi tanácsnok javasolta, hogy a kötelezettség legyen megváltható bizonyos összeggel (16 pengő).[146]

Hogy a Vörös Hadsereg a közmunkaüggyel kapcsolatos elégedetlenségét demonstrálja, az egyik átvonuló katonai alakulat parancsnoka 1945 januárjában a városháza teljes személyzetét, a polgármestert, az éppen vele tárgyaló Révész Imre református püspököt és az összes városi tisztviselőt közmunkára vezényelte. A városlakók körében érthető módon feltűnést keltett a főutcán felsorakoztatott és a Nagyállomás felé kísért lapátos osztag élén a polgármesterrel és a püspökkel. A csoportot végül a gyorsan a helyszínre siető Szotnyikov városparancsnok-helyettes szabadította ki.[147]

Ha a korszak szűkös közélelmezéséről és az éppen újrainduló kereskedelemről szeretnénk behatóbb képet kapni, ismét a rendőrségi jelentéseket kell szemügyre vennünk. Az óriási kielégítetlen igények miatt virágzott a feketepiac, a feketézésben az ide vezényelt szovjet katonák is tevékenyen részt vettek, velük szemben a hatóság emberei tehetetlennek bizonyultak. A visszaélésektől sem mentes és a közegészségügyi kockázatokat is magában hordozó ellenőrizetlen kereskedelemre a rendőrség állandó razziákkal válaszolt, hogy az üzleti életet szabályozott keretek közé terelje. 373 rendőr vett részt az 1945. január végétől kezdődő megtervezett akciókban. Január 30-án a Kassa úti zsibvásáron ütöttek rajta: az élelmiszerárusokat átterelték az élelmiszerpiacra, az igen magas áron húst mérő és az összerabolt iparcikkeket horribilis áron árusító szovjet katonákkal azonban nem tudtak mit kezdeni. Február 5-én a Simonffy utcai tejpiac, illetve a Csapó és Rákóczi utcai élelmiszerpiacok átvizsgálása következett. Az árusokat a hatóságilag előírt árak betartására kötelezték: egy rendőrségi jelentés elképedve ad számot arról, hogy a razziát megelőzően egyes tejtermékek – különösen a vaj – az előírt legmagasabb ár tízszeresén cseréltek gazdát.[148] Ugyanakkor az ellenőrzések a rendőrségi visszaélésektől sem voltak mentesek. Szemet hunytak a kommunista szimpatizáns feketézők tevékenysége fölött, gyakran részesedést kértek az illegális üzletből.

Az egykori baromfivásár tér elsorvadt, 1947-ben megkezdték beépítését. A terménypiac (a Nyugati utca területén) és a szénavásár tér (mai Segner tér) azonban a háború utáni években tovább működött.[149] A gyárak pusztulása következtében az 1945 és 1950 közti időszakban reneszánszát élte a paraszti kézműipar, a kisiparosok rendelései is megugrottak. Mivel a korszakban a parasztok még az egész Tiszántúlon csizmában jártak, a háborúban megtépázott ruházatot pedig valamelyest fel kellett javítani, a regionális jellegű debreceni vásárokon jelentős bevételekre számíthattak a csizmadiák és a szabók. A bútorgyár világháborús megsemmisülése miatt jól megélhettek az asztalosok is, ha nyersanyagban nem is bővelkedtek. A pékségek ekkor még kisüzemi keretek között működtek, a vásárok következtében virágzott a hagyományos debreceni perecesek mestersége. A háború utáni édességszűke miatt megrendelésre számíthattak a mézeskalácsosok.  A Libakert, Tégláskert és a többi kertség bolgárkertészetei még szintén évekig működtek, a külsőségek, így a Hortobágy állattenyésztése, a nyájak, gulyák és ménesek viszont gazdasági értelemben véve hanyatlani kezdtek, egyre inkább elszakadtak a cívisgazdaságoktól, végül állami keretek között már csak turisztikai szerepet töltöttek be. A hentes- és mészárosipar is megszűnt hagyományos keretei között, a böllérek beolvadtak a Közvágóhíd mellett létrejött húsüzemekbe.[150]

Debrecen a könyvnyomtatás magyarországi megjelenése óta az ország egyik meghatározó kulturális, oktatási központja volt. A háborús események során azonban iskolái szinte teljesen elnéptelenedtek, az iskolaépületeket honvédelmi célokra kellett igénybe venni. A Tiszántúlon zárták be kapuikat először a tanintézmények: 1944. március végén a népiskolák, valamivel később pedig a középfokú intézetek. A front átvonultával mind az iskolaépületek, mind a tanfelszerelés súlyos károkat szenvedett. A harcok végeztével óriási újjászervező és újjáépítő munka várt a tankerületi igazgatóságra, melynek oroszlánrészét Révész Imre református püspök, tankerületi főigazgató és Juhász Géza egyetemi tanár vállalták.[151]

A közmunkákkal kapcsolatban általában közömbös vagy negatív hozzáállású lakosság az iskolák helyrehozatalát más munkálatokkal szemben kifejezetten a szívügyének tekintette. A polgári igazgatás és az egyházak könnyen tudták mozgósítani a gyermekeik sorsa felől aggódó szülőket, ha az iskolaépületek kijavításáról volt szó. A szülők gondoskodtak az iskolaépületek fűtéséről és a diákok élelmezéséről egyaránt. A tanulók legnagyobb része is bekapcsolódott a társadalmi munkába, jócskán kivette a részét a romok eltakarításából és az újjáépítésből. A városvezetés a szűkös anyagi lehetőségek ellenére igyekezett a nagy feladathoz minden forrást biztosítani: az oktatásügyet a város presztízskérdésként kezelte.[152] 1945. november 13-án kinyitott a Csap-Jókai utcai református népiskola, december 1-jére pedig már a város 16 elemi iskolájában, 35 tanteremben, 72 oktatóval folyt a tanítás.[153]

A súlyosan megrongálódott óvodákat is helyre kellett állítani. Bombatalálat érte a Tímár utcai óvodát, teljesen elpusztult a Nagyvárad utcai épület. A megfeszített helyreállítási munkálatok következtében azonban 1946/47-re már 14 óvoda működött Debrecenben 32 óvónővel.[154] Ugyanekkora 17 népiskola és 55 általános iskola várta 11.833 tanulóját 442 pedagógussal.[155]

Hasonlóan nagy feladatnak bizonyult a középfokú iskolák újraindítása. A gimnáziumok közül az Egyetemi Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziuma a Simonyi úton, az Állami Fazekas Mihály Gimnázium a Hatvan utca 44., a Római Katolikus Piarista Gimnázium a Szent Anna utca 17., a Római Katolikus Svetits Leánygimnázium a Szent Anna utca 27., a Református Kollégium Gimnáziuma a Péterfia utca 1-7., a Dóczi Református Leánygimnázium pedig a Kossuth utca 33. szám alatt folytatta munkáját. A helyi izraelita hitközség emberfeletti anyagi ráfordításai útján még az 1920-as évek elején megépült Zsidó Gimnázium azonban a holokauszt pusztításai miatt végleg megszűnt.[156] A hat gimnázium mellett újra kinyitotta kapuit két tanítóképző intézet, két kereskedelmi középiskola, – ha rövid időre is – két polgári iskola, egy ipari leány-középiskola, egy fémipari iskola és a városi zenede.[157]

2. A cívisvilág alkonya – újjáépítés a hároméves terv megindulása után

A) Az újjáépítés intézményi feltételeinek megváltozása

Bár az 1945. évi nemzetgyűlési választások eredményei Debrecenben az FKGP, Hajdú megyében pedig szintén az FKGP, illetve az NPP fölényes népszerűségét bizonyították, az MKP erőszakos pozíciónyerése mind a városban, mind a megyében megkezdődött.[158] A belügyminiszteri rendőrség törvényellenes akció mellett a Néplap sajtótámadásai is egyre agresszívabbá, politikai és tájékoztatási szempontból egyre kevésbé korrektté váltak, elsősorban népszerű kisgazda képviselők ellen közölve lejárató, uszító cikkeket.

A kommunisták nem válogattak a politikai eszközökben, s a megszálló hatalom nyomására fenntartott koalíció is az ő érdekeiket szolgálta. Ahogy az országban, úgy Debrecenben is előszeretettel alkalmazták a szalámitaktikát: 1946 márciusára sikerült elérniük, hogy a konzervatív világnézetéből egy betűt sem föladó, a kommunistákkal semmilyen kérdésben lepaktálni nem hajlandó Vásáry Istvánt és körét kizárják a Kisgazdapártból. E lépésük az FKGP debreceni szervezetét igen érzékenyen érintette.[159]

A Kisgazdapárt elszigetelésére létrehozott Baloldali Blokk Debrecenben még budapesti tevékenysége előtt, március 5-én aktivizálódott. Március 19-én tartott nagygyűlésükön, hogy tömegbázisukat kiszélesítsék, 100 munkáslakás építését és különböző megyei közmunkák létesítését követelték. Jelszavaik a „harácsoló tőkések”, a „szabotáló malmosok”, „a Horthy-fasiszta úri középosztály” és a jogtalanul elvett földjeiket visszaperelő „kizsákmányoló birtokosok” ellen rendkívül erőszakossá váltak.[160]

A közvéleményt megdöbbentették a Néplapban a hitélet és az egyházak ellen intézett kirohanások. 1946. november végén városunkba érkezett Mindszenty József hercegprímás, hogy Bánáss László plébánost püspökké szentelje. A kommunista lap innentől kezdve folyamatosan támadta a bíboros személyét. „A hercegprímás támad a népi demokrácia ellen”, a katolikus egyház áll „a népellenes áramlatok élén. A középosztályon keresztül akarják érdekeiket megvédeni” – szögezte le az újság egy 1947. januári száma.[161] A református többségű Debrecen kisgazda képviselői szolidaritást vállaltak a katolikus hívekkel. Tiltakozásukat fejezték ki a Debreczen című helyi kisgazda lapban akkor is, amikor ismeretlen tettesek Prohászka Ottokár korábbi székesfehérvári püspök szobrát ledöntötték és megcsonkították az egykori koronázóvárosban.

Májustól augusztusig a sajtó a hároméves terv körüli vitáktól volt hangos. Az 1947. augusztus 31-ei „kékcédulás” országgyűlési választásokat követő időszakban, miután a kommunisták választási csalások és különböző visszaélések útján lényegében megszerezték a hatalmat, Debrecenben leszámoltak mind az SZDP, mind az FKGP, mind pedig az NPP megalkuvásra nem hajlandó szárnyával. Mindegyik pártban csak az MKP akaratának behódoló, az azt majdhogynem szolgai úton követő, ésszerű kritikát semmiképpen sem gyakorló elemek maradhattak. A megtisztított FKGP helyi képviselői a Debreczen 1947. november 25-ei számában, az Illúziók nélkül című cikkben fejezték ki megalkuvásukat, az SZDP-t 1948. február 26-ára sikerült a munkáspártok egyesülési tanácskozási kapcsán a kommunisták igényei szerint megtisztítani. A fúzió pár hónappal később történt meg: május 9-én lezajlott az MKP és az SZDP debreceni egyesítő konferenciája, megalakult a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) helyi szervezete.[162]

A diktatúra ekkorra már lényegében a cívisvárosban is teljesen kiépült, már csak formális külsőségek voltak hátra. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Népfront helyi szervének, a Népi Bizottságnak felállítása Debrecenben kissé megkésve történt meg, emiatt az MDP Központi Vezetősége az elégedetlenségét tolmácsolta.[163] Az 1949. évi, a demokratikus külsőségekre már ügyet sem vető népfront választásokon Debrecenben az országos átlaghoz hasonló eredmények születtek (97,1 %), ezt követően a helyi pártbizottság „felkérte” a „szövetséges pártok” vezetőit, hogy az úgynevezett népi demokrácia további építésének céljából lépjenek át az MDP-be. E lépés volt a diktatúra debreceni kiépülésének záróakkordja.[164]

B) A hároméves terv Debrecenben

A szovjet megszállást követő időszak gyors, kivitelezését tekintve átmeneti, de a kialakult körülmények miatt ideiglenesen mindenképpen szükséges megoldásai után hamar fölmerült az igény egy tartós, végleges rendezésre.

Az 1946. március 3-án tartott városi közgyűlés rendelkezett a háborúban károsodott nagyerdei sporttelep helyreállításáról. A lakásínség enyhítéséről a városvezetés augusztus 30-án döntött: határozat született a régi baromfivásártér Böszörményi út menti üresen álló területének 100 darab kis kertekkel is rendelkező munkáslakással történő beépítéséről. A kislakásos lakótelep nagy része a háborúban súlyosan megrongálódott tüzérlaktanya építőanyagából épült föl. Hasonló uniformizált szoba-konyhás lakóingatlanok létesültek a Dobozi utcai bérháztelepen is.[165]

A szabadságharc közelgő centenáriuma miatt mind esetékesebbé vált az egyben történelmi emlékhely Nagytemplom helyreállítása. A város emblematikus épületének javításra szoruló állapotáról a kisgazdapárti Debreczen 1946.október 25-én két cikket is írt: „A Nagytemplom megrongálódott épülete az őszi esők, a várható havazások következtében további veszélynek van kitéve. Az Újjáépítés-ügyi Minisztérium most 400 000 forintot utalt ki a tetőzet helyreállítására, hogy az épületet az időjárás viszontagságai következtébeni veszélyektől megóvja. Az elmúlt napokban Debrecenben járt az Újjáépítés-ügyi Minisztériumtól egy főmérnök. A Nagytemplom tetőzetének helyreállítására nyilvános versenytárgyalást hirdetnek meg, igen rövid határidőre, hogy még a tél bekövetkezte előtt tető legyen a megrongált történelmi nevezetességű Nagytemplomon” – volt olvasható a 400 ezer forint a Nagytemplom helyreállítására című cikkben. Szintén ez a szám foglalkozott a korábbi Magyar Királyi Törvényszék épületének helyreállításával kapcsolatban felmerült kérdésekről.[166]

Az újság 1947. május 1-jei száma a Petőfi tér a rendezéséről számol be. A munkálatok jelentős munkalehetőséget biztosítva a műszaki ügyosztály tervei alapján történtek: „A tér rendezése során helyet fognak biztosítani az itt felállítandó Petőfi-szobornak. A Petőfi tér rendezése körülbelül 300 000 forintba kerül. Az ez évi pótköltségvetés 50 000 forintra nyújt fedezetet, a fennmaradó összeget a jövő évi költségvetésben biztosítják.”[167]

A legnagyobb mértékű át- és újjáépítés azonban csak ezután következett. A megszálló Szovjetunió gazdasági modelljét másolva az ekkor már komoly befolyással rendelkező kommunisták kierőszakolták az országgyűlésben a hároméves terv megszavazását. A gazdasági terv 1947. augusztus 1-jén indult meg, a közelgő országgyűlési választások miatt különösen nagy sajtóvisszhang kísérte.

A tervet már előkészítő szakaszában kiélezett sajtóvita mellett értékelték az egyes politikai pártok debreceni lapjai, azonban ekkora már az az abszurd helyzet állt elő, hogy a mandátumok többségét birtokló Kisgazdapárt a kommunista frakció egyes ötleteit, így magát a tervgazdálkodást és a szövetkezetesítést, hogyha még ésszerű kritikát is gyakran alkalmazva, de bizonyos korlátok között méltatni kényszerült.

A kommunista Néplap 1947. április 30-án támadást intézett a Kisgazdapárt ellen Kormányprogrammá kell tenni a hároméves tervet! című vezércikkében: „Mindenáron azt akarják bemagyarázni, hogy ezt a nagy építő munkát nem lehet, csak külföldi segítséggel megvalósítani” – volt olvasható a címlapon. A cikk írója azonban bizonygatta, hogy Gerő Ernő[168] kommunista közlekedésügyi miniszter nem kissé demagóg és a realitásoktól elrugaszkodott álláspontja szerint a terv kivitelezhető pusztán „a magyar nép hősies erőfeszítéseivel, a munkások, parasztok, értelmiségiek erejével, tudásával.” A sorok burkoltan azt is sugallták, hogy az FKGP direkt akadályozza a tervet, mivel így akarja szabotálni a gazdaságot s ennek következtében polgárháborút szítani.

Augusztus 1-jén a vezércikk az Előre a hároméves tervért! címet viselte. A címlapon nagy, félkövér betűk hirdették: „Ma délután fél 4 órakor Rákosi Mátyás[169] beszél Csepelen rádióközvetítéssel a hároméves terv első napján – Pártszervezetek! Elvtársak! Szervezzétek meg a beszéd tömeges hallgatását!”

Az aznapi Néplap igyekezett a háború utáni eddigi összes újjáépítő munkát, előnyös gazdasági intézkedést a kommunisták érdemének tulajdonítani, azonban minden gazdasági nehézségért a „reakciót”, nyíltan vagy burkoltan a kisgazdákat okolta: „Jól emlékszünk még rohambrigádok erőfeszítéseire, akik közvetlenül a felszabadulás után pártunk vezetésével, mozgósításával lehetővé tették, hogy az élet meginduljon. Hol voltak még akkor az ‘arányosítást’ követelők? Egyetlenegy esetre sem emlékszünk vissza, hogy ezek az urak valaha is követelték volna a rohammunka arányosítását!”

Azonban mint azt tudjuk, az itt felsoroltakból egy szó sem volt igaz. Az újjáépítést a később a kommunisták által eltávolított Vásáry István polgármester és köre szervezte meg, s az olyan történelmi múltú intézmények, mint az egyházak, melyeket az MKP „végképp eltörölni” szándékozott, szintén óriási erőfeszítéseket tettek az életkörülmények javításáért.

Bár a szociáldemokraták és a kisgazdák a kommunistákénál józanabb, a környezeti feltételeket, társadalmi hagyományokat jobban szem előtt tartó helyi tervjavaslatot készítettek, sőt, a kisgazdák javaslata energetikai és környezettudatossági szempontokból még korát is jócskán meghaladta,[170] az újjáépítés ezen szakasza lényegében a debreceni MKP döntései alapján, erőszakos iparosítási szempontokat sulykolva kezdődött meg.[171]

Az Építésügyi Minisztérium debreceni kirendeltsége a Király utca (később Ságvári Endre, ma Vásáry István utca) 2. szám alatti átépített bérházban rendezkedett be, itt működött a debreceni építési főigazgatóság is. Ezen intézmény keretein belül készítette el Kalenda Lóránt műszaki tanácsnok Debrecen új rendezési tervének vázlatát, melyet a hároméves terv városfejlesztési munkálatainál is figyelembe vettek.[172]

A városi közgyűlés 225 661 000 forintot irányozott elő fejlesztésekre, ebből 122 200 000 Ft-ot a mezőgazdaságba, 27 164 000 Ft-ot az iparba és az energiatermelésbe, 58 078 000 Ft-ot a közlekedés és általános városfejlesztés, 18 219 000 Ft-ot pedig az oktatás, a kultúra, illetve a szociális- és egészségügy területére tervezett befektetni.[173] Folytatódott a romos épületek rendbe hozása, a sérült útburkolatok kijavítása. Befejeződött a Dobozi utcai bérháztelep munkáslakásainak megépítése.[174] Az Országos Tervhivatal az első tervév munkálataira további 25 millió forintit irányzott elő, ezt az összeget elsősorban egészségügyi és kulturális beruházásokra fordította a városvezetés. Kijavították az OTI-székházat, egyetemi tanári lakások létesültek, tatarozták a Déri Múzeumot és a Nagytemplomot, fejlesztették az egyetemi gyakorlógimnáziumot, valamelyest javították a tanyasi iskolák körülményeit.[175]

A romos Vagongyárat kijavították, részlegesen gépesítették. A legsúlyosabb világháborús károkat szenvedett Hajlított Bútorgyár Salétrom utcai telepét 35%-ban újjáépítették.[176] A Dohánygyárban szociális beruházásokat hajtottak végre: elsősegélyhely, betegszoba, férfi és női öltözők, mosdók létesültek. A Bőrgyár üzemét bővítették, az elpusztult raktárépületek helyett újakat emeltek. Textil- és Harisnyagyár létesült. 1949-re már teljes kapacitással dolgozott a Richter Gyógyszergyár.[177] Tatarozták az Egyesült Kefegyár megsérült épületeit.[178] Befejeződött a Közvágóhíd javítása, újjászervezték a Táncsics Cipőgyárat, létrejött a Debreceni Községi Kenyérgyár, illetve az Italipari Községi Vállalat. Újjáépítették a Villanygyárat és a Gázgyárat, előbbiben korszerűbb gőzturbinát, utóbbiban Didier-kemencét telepítettek.[179]

Bár Debrecen újjáépítésében elsősorban mennyiségi-extenzív szempontok érvényesültek, a nagy lendülettel végrehajtott munkálatoknak voltak erényei is: a hároméves terv valamelyest orvosolta városunkban a tömeges lakásigényt, a gépesített üzemek aránya a háború előtti állapotokhoz képest 78,5%-kal nőtt. 1948-ra a munkanélküliséget lényegében teljesen felszámolták.[180] Noha jellegét tekintve a debreceni ipar – a város adottságainak megfelelően – elsősorban továbbra is mezőgazdasági termékeket feldolgozó ágazat maradt, a korábbi hagyományos gazdaságszerkezetet, az évszázados múlttal rendelkező családi vállalkozásokat teljesen szétverték. A magánipar a szovjet megszállás előtti 74%-os aránya 41,5%-ra csökkent.[181] A kommunista diktatúra kezdetével véget ért Debrecenben a félezer éven keresztül virágzó cívisvilág.

Összegzés

Dolgozatomban megpróbáltam reális képet alkotni Debrecen második világháborús pusztulásáról és a város háború utáni újjáépítéséről. A téma feldolgozásánál korabeli sajtótermékekre, kiadványokra, visszaemlékezésekre, levéltári és szakirodalmi forrásokra egyaránt támaszkodtam.

Munkám első felében bemutattam, hogy a második világháborúban elsősorban az anyagi veszteségek tekintetében milyen jelentős károkat szenvedett lakóhelyem. A légitámadások, a holokauszt, illetve a szovjet ostrom és megszállás okozta anyagi károkat külön fejezetekben tárgyaltam, a lényeges országos és világpolitikai összefüggéseket csak ott és csupán akkora mértékben ismertettem, ahol az feltétlenül szükségesnek bizonyult.

A szovjet megszállást követő időszak történéseinek feltárásánál elsősorban korabeli újságcikkekre, levéltári forrásokra hagyatkoztam. Az újjáépítés kérdésében arra a megállapításra jutottam, hogy a romeltakarítást a helyi sajtóban kizárólag a kommunista Néplap propagálta, próbálta demagóg módon az érdemeket egyedül magának kisajátítani. A kisgazda Debreczen a helyi építkezésekről kivétel nélkül objektív cikkeket közölt, politikai publikációi elsősorban országos jelentőségű történésekre reflektáltak. A Néplapénál összehasonlíthatatlanul magasabb stilisztikai színvonalon védelmezték a helyi konzervatív lap újságírói az igazi demokráciát, a polgári demokratikus értékrendet egészen addig, amíg végleg el nem hallgattatták őket. Ezt a szembenállást munkámban a két jelentős lap cikkeiből kiragadott idézetekkel igyekeztem szemléltetni, alátámasztani.

A harcok végeztével városunk vezetői kitartóan fogtak hozzá az újjáépítés megszervezéséhez abban a reményben, hogy egy szabad, demokratikus, független ország regionális központját építik újjá. Elhatározásukban hamar csalatkozniuk kellett, ám érdemeiket, tiszta szándékukat a kommunista diktatúra árnya és a szovjet megszállás ténye semmivel sem kisebbítik.

IRODALOM

I. Könyvek, tanulmányok

• Baranyai Béla (1976): Adalékok az első hároméves terv megvalósításához Debrecen iparában. Debrecen.
• Baranyai Béla (1974): Államosítások Debrecenben, Hajdú és Bihar megyékben. A nagyüzemek államosításának negyedszázados évfordulójára. Tanulmányok és források…, Debrecen, 67–79.
• Baranyai Béla (1976): Az ipari termelés megindítása Debrecenben a felszabadulás után. A munkásellenőrzés, az üzemi bizottságok és munkaszövetkezetek szerepe az ipari helyreállításban és a termelés megszervezésében. Tanulmányok és források…, Debrecen, 5–40.
• Baranyai Béla (1980): Hajdú, Bihar megyék felszabadulása és a népi demokratikus átalakulás kezdetei: 1944. október – 1945. november. Válogatott dokumentumok Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának felszabadulás utáni történetéből 1945–1948, 1. köt. Szerk.: Fehér András – Tokody Debrecen.
• Bencze Tamás – Nagy Attila (2003): Üdvözlet a régi Debrecenből. Uropath Bt., Debrecen.
• Bényei Miklós (1997): A debreceni sajtó 1944 után. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Szerk.: Orosz István. Csokonai Kiadó, Debrecen, 337–356.
• Debreczeni Képes Kalendáriom, 1944.
• Debreczeni Képes Kalendáriom, 1946.
• Debreczeni Képes Kalendáriom, 1947.
• Debreczeni Képes Kalendáriom, 1948.
• Durkó Mátyás (1997): A közművelődés fő vonala Debrecenben 1944-től 1956-ig. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Szerk.: Orosz István. Csokonai Kiadó, Debrecen, 181–188.
• Farkas Dezső – Ujlaky Zoltánné (1986): Debrecen a háborúba lépéstől a felszabadulásig 1941–1944. In: Debrecen története 4. 1919–1944. Szerk.: Tokody Debrecen, 415–444.
• Fehér András – Veress Géza (1997): A demokrácia ígéretétől a kommunista diktatúráig. Debrecen politikai közélete 1944–1947. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Szerk.: Orosz István. Csokonai Kiadó, Debrecen, 9–38.
• Filippinyi Gábor – Papp József (1997): A városépítés története 1944–1990. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Szerk.: Orosz István. Csokonai Kiadó, Debrecen, 85–120.
• Galland, Adolf (1991): 104 légigyőzelmem. Elsők és utolsók. HungAvia, Budapest.
• Gazdag István – Vaskó László szerk. (1981): Népi demokratikus átalakulás Hajdú, Bihar megyékben 1945. november – 1948. június. Válogatott dokumentumok Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának felszabadulás utáni történetéből 1945–1948, 2. köt. Debrecen.
• Horváth Attila (2014): Magyarország amerikai bombázása a II. világháborúban. A Debrecen elleni első amerikai légitámadás 1944. június 2. Lícium-Art Kiadó, Debrecen.
• Kosáry Domokos (1987): A történelem veszedelmei. Magvető Kiadó, Budapest.
• Magyar Statisztikai Évkönyv. Budapest, 1948.
• McDonough, James L. (2009): The Wars of Myron King: A B-17 Pilot Faces WWII and U.S.-Soviet Intrigue. Knoxville.
• Mikecz Ferenc: Harminc éve jelent meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front debreceni bizottságának programja. In: Tanulmányok és források Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának történetéhez. Debrecen, 1975. p. 185–196.
• Mikecz Ferenc: Válogatott dokumentumok Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának felszabadulás utáni történetéből 1948-1956. Debrecen, 1986.
• OSZK Vásáry-iratok
• Pataky Iván (1992): Légiháború Magyarország felett. Zrínyi Kiadó, Budapest, 361.
• Pető Béla (1975): Debrecen villamosközlekedésének fejlődése a felszabadulástól napjainkig. In: Hajdú-Bihar megye közúti közlekedésének fejlődése. Debrecen, 91–94.
• Síró Béla (2007): Debrecen megpróbáltatásai. Természeti csapások, járványok, háborúk. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, Debrecen.
• Sőregi János: Debreceni napló. DEENK Kézirattár /Ms.13/34.
• Süli-Zakar István (1997): Debrecen a regionális központ. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Szerk.: Orosz István. Csokonai Kiadó, Debrecen, 39–84.
• Számvéber Norbert (2002): Páncélosok a Tiszántúlon. Az alföldi páncéloscsata 1944 októberében. Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest.
• Varga Gyula: Néprajzi, népművészeti örökség és útkeresés. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Szerk.: Orosz István. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997. p. 121–140.
• Vásáry István: Emlékiratok. DEENK Kézirattár /
• Vaskó László (1997): Debrecen közoktatásügye az 1944–1948-as koalíciós időszakban. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Csokonai Kiadó, Szerk.: Orosz István. Debrecen.
• Vida István (1986): Koalíció és párharcok 1944–1948. Széchenyi Kiadó, Győr.

II. Időszakos kiadványok

• Debreczeni Újság – Hajdúföld 1944
• Debreczen 1945–1949.
• Néplap 1944–1949.
• Tiszántúli Népszava 1945–1948.
• Debreceni Szabad Szó 1945–1948.

III. Levéltári források

• MNL-HBML IV. B. 1403/a. – 27/1945. bkgy.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 22804/1945.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 26370/1944.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 27008/1944.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 27748/1944.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 31989/1944.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 41551/1944.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 41644/1944.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 41846/1944.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 42200/1944.
• MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 7005/1945.
• MNL-HBMLIV. B. 1406/b. – 7007/1945.
• MNL-HBML IV. B. 1408/a. – 624/1944.
• MNL-HBML IV. B. 901/b. – 59/1944.
• MNL-HBML VI. 402/a. – 74/1944. eln.
• MNL-HBML VI. 402/a. – 75/1944. eln.
• MNL-HBML VI. 402/a. – 77/1944. eln.
• MNL-HBML VI. 402/a. – 84/1944. eln.
• MNL-HBML XVII. 403/a. 5. d. – 2613/1945.
• MNL-HBML XVII. 403/a. 7. d. – 4496/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 1/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 10/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 11/1945.
• MNL-HBMLXXI. 101/a. 1.d. – 2/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 3/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 4/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 5/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 6/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 7/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 8/1945.
• MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 9/1945.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 10376/1948. II.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 1072/1947.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 1153/1947.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 1594/1948.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 1658/1948. II.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 16819/1947. II.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 23424/1946.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 267/1947. bkgy.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 32976/1946. II.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 38806/1947. II.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 4117/1947.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 4295/1947.
• MNL-HBML XXI. 505/b. 2. d. – 557/1948.
• TtREL I. XXX.b.45. Debreceni Egyházmegye 460/60/1945.
• TtREL I. XXX.b.45. Debreceni Egyházmegye 64/1945.
• I. XXX.b.45.

FÜGGELÉK

A Nagytemplom tatarozása a háború utáni években. A nyugati torony tetején (a kép bal oldalán) jól látható, ahogy az 1944. szeptember 17-ei légitámadás következtében megrongálódott gömböt, szélvitorlát és a csillagot javítják.

Forrás: Benkő László felvétele (2008/66), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/1. kép: Kölcsey Sándor, Debrecen polgármestere az ország hadba lépésétől 1944 júniusáig

Forrás: Tóth Gábor (1986): Debrecen a második világháború előtti évtizedben. Debrecen története 4. 1919-1944. Debrecen, 260.

I/2. kép: A Frantic kötelék bevetésről megérkező első B-17 „Flying Fortress” típusú repülőgépének leszállása a poltavai reptéren 1944. június 2-án

Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/6b/Operation_frantic-b-17s-arriving.png

I/3. kép: A Frantic kötelék egy sérült B-17-es gépe bevetés után

Forrás: http://photos.state.gov/libraries/moscow/29754/WWII/Operation%20Frantic%2001.jpg

I/4. kép: Légifelvétel Debrecen 1944. június 2-ai bombázásáról

Forrás: http://hbml.archivportal.hu/data/images/deb_bomb09.jpg

I/5. kép: Amerikai B-24 „Liberator” típusú bombázó valahol Magyarország felett. Ilyen gépek bombázták Debrecent 1944. szeptember 1-jén

Forrás: http://s53.photobucket.com/user/PoorOldSpike/media/Photos%20Three/B-24-Fertile-Myrtle.jpg.html

I/6. kép: A Nagyállomás 1944. június 2-án találatot kapott váróterme

Forrás: http://hbml.archivportal.hu/data/images/deb_bomb08.jpg

I/7. kép: A találatot kapott Nagyállomás. Az épen maradt részeknél jól kivehető a tetemes üvegkár

Forrás: http://hbml.archivportal.hu/data/images/deb_bomb08.jpg

I/8. kép: Ennyi maradt a Deák Ferenc és Hunyadi utcákból. Szemben a csodával határos módon épen maradt Iparkamara épülete, tőle jobbra a Magyar Királyi Törvényszék romjai.

Forrás: Benkő László felvétele (2008/5), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/9. kép: A református Ispotály templom tornyának maradványa

Forrás: http://hbml.archivportal.hu/data/images/deb_bomb12.jpg

I/10. kép: Elpusztult vasúti kocsik a Vagongyár közelében

Forrás: Benkő László felvétele (2005A/99), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/11. kép: Sebesültet hordágyon szállító légoltalmi szolgálatosok a légitámadás után

Forrás: Benkő László felvétele (2007/6), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/12. kép: Légoltalmisok és civil segítőik mentés közben

Forrás: Benkő László felvétele (2007/27), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/13. kép: Pihenő vasúti dolgozók a megmentett értékekkel

Forrás: Benkő László felvétele (2007/28), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/14. kép: Romok között kutató légoltalmisok

Forrás: Benkő László felvétele (2007/9), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/15. kép: A bombatámadás áldozata a romok alatt

Forrás: Benkő László felvétele (2007/8), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/16. kép: Kardos Albert irodalomtörténész, a holokauszt debreceni áldozata

Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/66/Kardos_Albert_%281861-1945%29.jpg

I/17. kép: Átvonuló német Panther Ausf. A harckocsik az alföldi páncéloscsata idején a Ferenc József úton (ma Piac utca). A háttérben a Csonkatemplom.

Forrás: Bundesarchiv, Bild 101I/244/2324/09

I/18. kép: A 4. „Polizei” SS-páncéloshadosztály ellentámadásra indul egy kukoricatáblában a Debrecen környéki harcok ideje alatt

Forrás: Bundesarchiv, Bild 146/95/81/35A

I/19. kép: A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály StuG. IV rohamlövegi tüzelőállást foglalnak, eközben a páncélgránátos gyalogosok fedezékbe húzódnak

Forrás: Bundesarchiv, Bild 183/7 28.032

I/20. kép: Szovjet motorkerékpáros felderítők az alföldi páncéloscsatában. Az előtérben elhelyezkedő motoros arcán is láthatjuk, hogy a debreceni ütközetben különösen sok távol-keleti katona is részt vett.

Forrás: Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma 22.875

I/21. kép: Debrecenbe bevonuló szovjet páncélosok. A menetoszlop élén ha nehezen is, de kivehető egy T-34/76 harckocsi. Háttérben a régi városháza leégett homlokzata.

Forrás: Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma 23.456

 

I/22. kép: Vásáry István, Debrecen polgármestere 1944. október 21. és 1944. december 22. között

Forrás: Tóth (1986) 250.

I/23. kép: Jellegzetes utcakép a háború utáni időkben. A kép bal oldalán jól látszanak a visszabontott romépületek meghagyott falai mögött létesült kisüzletek.

Forrás: Benkő László felvétele (2006/51), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/24. kép: Újjáépítéshez fölhalmozott téglaanyag

Forrás: Benkő László felvétele (2008/003), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/25. kép: Épülő munkáslakások a Dobozi utcán vagy a Böszörményi úton

Forrás: Benkő László felvétele (2005/81), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

 

I/26. kép: Az 1947-ben leégett Deák Ferenc utcai zsinagóga kupolája

Forrás: Benkő László felvétele (2005/66), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

 

I/27. kép: A kommunista sajtó jellemző terméke – a Néplap címlapja

Forrás: Benkő László felvétele (2005a/97), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/28. kép: Kommunista propagandaplakát

Forrás: Benkő László felvétele (2005a/98), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

 

I/29. kép: A későbbi Táncsics Cipőgyár dolgozói

Forrás: Benkő László felvétele (2005a/100-101), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/30. kép: Újjáépítés az akkori Vörös Hadsereg útján (ma Piac utca)

Forrás: Benkő László felvétele (2006/38), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/31. kép: Piac a háború után

Forrás: Benkő László felvétele (2006/39), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/32. kép:Az újjáépült Petőfi tér

Forrás: Benkő László felvétele (2006/47), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/33. kép: Az épülő OTI székház

Forrás: Benkő László felvétele (2008/040), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/34. kép:A Nagytemplom belső terének javítása

Forrás: Benkő László felvétele (2007/29), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

 

I/35. kép: Szovjet tisztek Debrecenben

Forrás: Benkő László felvétele (2007/14), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/36. kép: Szovjet katonai emlékmű a Vörös Hadsereg útján

Forrás: Benkő László felvétele (2007/18), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

 

I/37. kép: Kommunista agitáció az OTI székház avatása kapcsán

Forrás: Benkő László felvétele (2008/042), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

 

I/38. kép: Munka a külterületen

Forrás: Benkő László felvétele (2008/082), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

 

I/39. kép: Dolgozik az úthenger

Forrás: Benkő László felvétele (2008/062), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/40. kép: Újjáépítés igaerő segítségével

Forrás: Benkő László felvétele (2008/039), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/41. kép: Épülő villamossín a Vörös Hadsereg útjának bevezető szakaszán

Forrás: Benkő László felvétele (2008/069), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/42. kép: Vasúti munkálatok

Forrás: Benkő László felvétele (2008/073), Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótár

I/43. kép: Szabó Kálmán, Debrecen polgármestere 1945. március 5-e után

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom (1946) 29.

II/1. kép: Jelentés az 1944. június 2-ai bombázás halálos áldozatairól

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1408/a. – 624/1944.

 

II/2. kép: A nyilastelepi mentőállomás gyógy- és kötszerigénylése (1944. június 9.)

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1408/a. – 624/1944.

 

II/3. kép: Kimutatás az 1944. június 2-ai bombatámadás sérültjeiről

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1408/a. – 624/1944.

II/4. kép: A műszaki ügyosztály munkaerőigénye a bombázás utáni romeltakarításhoz

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 369/1944.

II/5. kép: A polgármester romeltakarítással kapcsolatos határozata

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 369/1944.

II/6. kép: A polgármester munkaerővel kapcsolatos kérelme a kormánybiztoshoz

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 369/1944.

II/7. kép: A Magyar Királyi Ipari Anyaghivatal anyagkiutalása az újjáépítéshez

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 369/1944.

II/8. kép: Debrecen szabad királyi város műszaki ügyosztályának kimutatása az újjáépítéshez kiutalt építőanyagról

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 369/1944.

II/9. kép: A Köztemető főgondnokának vázlata a temetőt ért bombatalálatokról

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 369/1944.

 

II/10. kép: A Köztemető főgondnoka által javasolt lábcédula a halálos áldozatok könnyebb azonosításához későbbi légitámadások esetére

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 369/1944.

 

II/11. kép: A Magyar Királyi Államvasutak üzletvezetőségének belső levelezése a debreceni vasútállomáson a bombázás után esedékes romeltakarításról I.

Forrás: MNL-HBML 402/a. 43. d.

II/12. kép: A Magyar Királyi Államvasutak üzletvezetőségének belső levelezése a debreceni vasútállomáson a bombázás után esedékes romeltakarításról II.

Forrás: MNL-HBML 402/a. 43. d.

 

II/13. kép: A Magyar Királyi Államvasutak üzletvezetőségének belső levelezése a debreceni vasútállomáson a bombázás után esedékes romeltakarításról III.

Forrás: MNL-HBML 402/a. 43. d.

II/14. kép: Ficzere Béla honvéd őrnagynak, a mentési munkálatokban részt vevő zászlóalj parancsnokának válaszlevele a MÁV üzletvezetőség köszönőlevelére

Forrás: MNL-HBML 402/a. 43. d.

II/15. kép: Kelemen Jenő állampénztári tisztviselő a háború után az igazoló bizottság előtt tett vallomása a debreceni zsidóvagyonok lefoglalásáról I.

Forrás: MNL-HBML VII. 403/a 5. d. 2613/1945.

II/16. kép: Kelemen Jenő állampénztári tisztviselő a háború után az igazoló bizottság előtt tett vallomása a debreceni zsidóvagyonok lefoglalásáról II.

Forrás: MNL-HBML VII. 403/a 5. d. 2613/1945.

II/17. kép: Kelemen Jenő állampénztári tisztviselő a háború után az igazoló bizottság előtt tett vallomása a debreceni zsidóvagyonok lefoglalásáról III.

Forrás:MNL-HBML VII. 403/a 5. d. 2613/1945.

II/18. kép: A Debreczeni Képes Kalendáriom metszetei a németek által 1944. október 18-án felrobbantott István gőzmalomról

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom (1946) 67.

II/19. kép: Papp Zoltán napbéres a háború után az igazoló bizottság előtt tett vallomása a közigazgatás evakuálásáról I.

Forrás: MNL-HBML VII. 403/a 7. d. 496/1945.

II/20. kép: Papp Zoltán napbéres a háború után az igazoló bizottság előtt tett vallomása a közigazgatás evakuálásáról II.

Forrás: MNL-HBML VII. 403/a 7. d. 496/1945.

 

II/21. kép: Papp Zoltán napbéres a háború után az igazoló bizottság előtt tett vallomása a közigazgatás evakuálásáról III.

Forrás: MNL-HBML VII. 403/a 7. d. 496/1945.

II/22. kép: Vásáry István polgármester határozata a közigazgatás újbóli felállításáról I.

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. 41551/1944.

II/23. kép: Vásáry István polgármester határozata a közigazgatás újbóli felállításáról II.

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. 41551/1944.

II/24. kép: Vásáry István polgármester határozata a közigazgatás újbóli felállításáról III.

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. 41551/1944.

II/25. kép: Vásáry István polgármester határozata a közigazgatás újbóli felállításáról IV.

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. 41551/1944.

II/26. kép: A IV. kerület vezetőjének levele a polgármesterhez a közmunkafeltételek szigorításáról I.

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. 41644/1944.

II/27. kép: A IV. kerület vezetőjének levele a polgármesterhez a közmunkafeltételek szigorításáról II.

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. 41644/1944.

II/28. kép: A IV. kerület vezetőjének levele a polgármesterhez a közmunkafeltételek szigorításáról III.

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. 41644/1944.

II/29. kép: A IV. kerület vezetőjének levele a polgármesterhez a közmunkafeltételek szigorításáról IV.

Forrás: MNL-HBML IV. B. 1406/b. 41644/1944.

II/30. kép: Faragho Gábor hadügyminiszter helyettesítésével megbízott közellátásügyi miniszter levele Vásáry polgármesterhez a 17. kiegészítő parancsnokság ügyében

Forrás: MNL-HBML XXI. 101/a. 1. cs.

II/31. kép: Gáll Ferenc honvéd főtisztviselő levele a polgármesterhez a 17. kiegészítő parancsnokság ügyében fölmerült nehézségekről

Forrás: MNL-HBML XXI. 101/a. 1. cs.

II/32. kép: Az 1945. február 2-ai rendőrségi jelentés a razziákról

Forrás: MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 11/1945.

II/33. kép: Az 1945. február 13-ai rendőrségi jelentés

Forrás: MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 11/1945.

II/34. kép: Az 1945. február 20-ai rendőrségi jelentés

Forrás: MNL-HBML XXI. 101/a. 1.d. – 11/1945.

II/35. kép: A Debreczeni Képes Kalendáriom címlapja

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom, 1947

II/36. kép: Debrecen törvényhatósági jogú város 1947/48. évi költségvetésének címlapja

Forrás: MNL-HBML XXI. 505/b. – 267/1947. bkgy.

II/37. kép: Részlet Debrecen törvényhatósági jogú város 1947/48. évi költségvetéséből

Forrás: MNL-HBML XXI. 505/b. – 267/1947. bkgy.

II/38. kép: A hároméves terv a Magyar Közlönyben

Forrás: MNL-HBML XXI. 505/b.

II/39. kép: A debreceni beruházások tervezett összege a hároméves tervben

Forrás: MNL-HBML XXI. 505/b.

ABSTRACT

Simon, Bálint The Sadness of Resurrection The Devastation of Debrecen in WWII and Its Reconstruction after the War National Secondary School Study Contest (OKTV) paper University of Debrecen Kossuth Lajos Teacher Training Secondary and Primary School Advising teacher: Dr. Pankotai, László This paper presents in detail the destruction of Debrecen, Hungary’s second-biggest city, in WWII and the reconstruction of “Civis City” after the war. The author presents in separate chapters in the first half of the paper the main facts about the devastation of Debrecen during the war: the Allied air raids, the destructive acts of the German army and their collaborators, and the losses suffered after the siege and looting by the occupying Red Army. The author concentrates first of all on the material losses, but presents the human tragedy, too. He strives in all instances for a source-based, objective presentation, free of emotion, discussing the events based not on ethical considerations, but with scientific objectivity. In the second half of the paper, the author presents the circumstances of the reconstruction, before and after the start of the three-year plan. At the same time, the paper offers a picture of the gradual build-up of the communist dictatorship on the local historical level. The author’s generous use of archive source material as well as a detailed appendix of archive images adds to the paper’s value.

JEGYZETEK

[1] Baranyai Béla (1976): Adalékok az első hároméves terv megvalósításához Debrecen iparában. Debrecen, 176.

[2] Filippinyi Gábor – Papp József (1997): A városépítés története 1944–1990. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Csokonai Kiadó, Debrecen, 85.

[3] Síró Béla (2007): Debrecen megpróbáltatásai. Természeti csapások, járványok, háborúk. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, 147.

[4] Fehér András – Veress Géza (1997): A demokrácia ígéretétől a kommunista diktatúráig. In: Debrecen politikai közélete 1944–1947. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Csokonai Kiadó, Debrecen, 9.

[5] http://www.nemzetijelkepek.hu/onkormanyzat-debrecen.shtml (Utolsó megtekintés: 2015. február 7.)

[6] Kosáry Domokos (1987): A történelem veszedelmei. (Írások Európáról és Magyarországról.) Magvető Kiadó, Budapest, 490.

[7] Durkó Mátyás (1997): A közművelődés fő vonala Debrecenben 1944-től 1956-ig. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Csokonai Kiadó, Debrecen, 181.

[8] Horváth Attila (2014): Magyarország amerikai bombázása a II. világháborúban. A Debrecen elleni első amerikai légitámadás 1944. június 2. Lícium-Art Kiadó, Debrecen, 5.

[9] Szakály Sándor (2011): Kassa bombázása és a hadba lépés. Rubicon 22. évf. 6. sz. 52–56.

[10] Síró (2007) 145.

[11] Uo.

[12] Farkas Dezső – Ujlaky Zoltánné (1986): Debrecen a háborúba lépéstől a felszabadulásig 1941–1944. In: Debrecen története 4. 1919–1944. Debrecen, 440. és 444.

[13] Síró (2007) 145.

[14] Uo. 145.

[15] MNL-HBML IV.B. 1408/a. – 624/1944.

[16] Farkas – Ujlaky (1986) 440. és 422.

[17] Síró (2007) 148.

^[18] Magyarul kb. „Őrjöngő Jóska”

[19] Síró (2007) 146.

[20] Galland, Adolf (1991): 104 légigyőzelmem. Elsők és utolsók. HunkAvia, Budapest

[21] United States Army Air Force (Amerika Egyesült Államok Hadseregének Légiereje)

[22] McDonough, James L. (2009): The Wars of Myron King: A B-17 Pilot Faces WWII and U.S.-Soviet Intrigue. Knoxville

[23] Horváth (2014) 11.

[24] Bombázórepülő osztály, a továbbiakban BG. A gépek az 15. Army Air Force (Szárazföldi Hadsereg Légiereje), a továbbiakban AAF kötelékébe tartoztak.

[25] „Repülő erőd”

[26] Horváth (2014) 12.

[27] Uo. 20.

[28] Vadászrepülő osztály, a továbbiakban FG

[29] Horváth (2014) 16.

[30] Uo. 20.

[31] Uo. 17.

[32] Uo. 20-21.

[33] Síró (2007) 147.

[34] MNL-HBML IV.B. 1406/b. – 26370/1944.

[35] MNL-HBML IV.B. 1406/e – 153/1944.

[36] MNL-HBML IV.B. 1408/a – 624/1944.

[37] Síró (2007) 147.

[38] Horváth (2014) 22.

[39] Uo.

[40] Sőregi János (1944): Debreceni napló. Debreceni Egyetem, Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Kézirattár. Ms 13/19. Június 7-i bejegyzés.

[41] Horváth (2014) 23.

[42] Síró (2007) 147.

[43] MNL-HBML IV.B.1406/e – 153/1944.

[44] MNL-HBML. VI. 402/a – 75/1944.eln.

[45] Horváth (2014) 26.

[46] Sőregi (1944) Június 4-ei bejegyzés.

[47] MNL-HBML IV.B. 1406/e 153/1944

[48] Magyar Királyi Hadiipari Bombaügyi Bizottság 75/1944.

[49] MNL-HBML XI.9. 1. cs.

[50] MNL-HBML XI.6. 1. d.

[51] MNL-HBML IV.B. 1408/a. – 624/1944.

[52] Horváth (2014) 30.

[53]  Síró (2007) 148.

[54] Horváth (2014) 30-31.

[55] MNL-HBML IV.B. 1406/b – 31989/1944.

[56] MNL-HBML IV.B. 1408/a. – 624/1944.

[57] MNL-HBML IV.B. 1406/e – 153/1944. és MNL-HBML IV.B. 1408/a – 624/1944.

[58] Debreczeni Újság – Hajdúföld. 1944. június 3. szombat. 3., 1944. június 4. vasárnap. 1., 1944. június 6. kedd. 4.

[59] MTI napi hírek. 1944. június 5. 46.

[60] Horváth (2014) 17.

[61] MNL-HBML VI. 402/a – 75/1944. eln.

[62] MNL-HBML VI. 402/a – 77/1944. eln.

[63] Horváth (2014) 40-41.

[64] A 42-30470-es gyártási számú „Wolf Pack” becenevű gép felső torony lövésze, William P. Rightmire őrmester és az alsó torony gömblövésze, Billie Magby szakaszvezető vallomása.

[65] Síró (2007) 149.

[66] Uo. 150.

[67] Uo.

[68] Army Air Force (Szárazföldi Hadsereg Légiereje)

[69] Bombázórepülő ezred, a továbbiakban BW

[70] „Felszabadító”

[71] Horváth (2014) 47.

[72] Síró (2007) 150.

[73] Pataky Iván (1992): Légi háború Magyarország felett II. köt. Zrínyi Kiadó, Budapest,

[74] Debreczeni Képes Kalendáriom 44 (1944)

[75] Pataky Iván (1992)

[76] Síró (2007) 154.

[77] Farkas – Ujlaky (1986) 420.

[78] Síró (2007) 156.

[79] Bencze Tamás – Nagy Attila (2003): Üdvözlet a régi Debrecenből. Uropath Bt., Debrecen, 12.

[80] Síró (2007) 158.

[81] Uo.

[82] Született: Katz Albert

[83] Langer Imre túlélő visszaemlékezése

[84] Farkas – Ujlaky (1986) 432.

[85] Síró (2007) 160–161.

[86] Uo. 161.

[87] Uo. 162.

[88] MNL-HBML XVII. 403/a. 5.d. – 2613/1945

[89] Síró (2007) 168.

[90] Uo. 164.

[91] Uo. 149.

[92] vö.: Farkas – Ujlaky (1986) 443–444.

[93] MNL-HBML XVII. 403/a 7. d. – 4496/1945. Papp Zoltán Csapó utca 19. szám alatti lakos, korábbi napbéres, a műveletben résztvevő személy vallomása az igazoló bizottság előtt 1945. február 2-án.

[94] Farkas – Ujlaky (1986) 443.

[95] Síró (2007) 153.

[96] Farkas – Ujlaky (1986) 444.

[97] A csendőr főhadnagyot 1947. augusztus 9-én a győri fogház udvarán népbírósági ítélet alapján felakasztották (Néplap, 1947. augusztus 10-i szám)

[98] Számvéber Norbert (2002): Páncélosok a Tiszántúlon. Az alföldi páncéloscsata 1944 októberében. Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 272.

[99] Számvéber (2002)

[100] Farkas – Ujlaky (1986) 443.

[101] Számvéber (2002) 276–277.

[102] Uo. 269.

[103] Fehér András – Veress Géza (1997): A demokrácia ígéretétől a kommunista diktatúráig. Debrecen politikai közélete 1944–1947. In: Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Csokonai Kiadó, Debrecen, 9.

[104] Számvéber Norbert szerint a szovjetek debreceni támadó hadművelete harcászati szempontból vereséggel fölérő, pürrhoszi győzelem volt (Számvéber /2002/ 348.)

[105] Péterfia utca. Meghatározó utca a városközpont északi részében.

[106] Síró (2007) 154.

[107] Fehér – Veress (1997) 9.

[108] TtREL I. XXX.b.45. Debreceni Egyházmegye 64/1945., uo. 460/60/1945.

[109] MNL – HBML IV.B. 1406/b. – 41598/1944., 42200/1944. és 41846/1944.

[110] Több visszaemlékezés egybehangzó állítása.

[111] Fehér – Veress (1997) 10.

[112] Vö.: Farkas – Ujlaky (1986) 443–444., Baranyai Béla (1976): Az ipari termelés megindítása Debrecenben a felszabadulás után. A munkásellenőrzés, az üzemi bizottságok és munkaszövetkezetek szerepe az ipari helyreállításban és a termelés megszervezésében. Debrecen, 176.

[113] TtREL. I. XXX.b.45. A Péterfia utcai Egyházrész jelentése.

[114] Síró (2007) 147.

[115] Számvéber (2002) 281.

[116] Fehér – Veress (1997) 10–11.

[117] MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 41551/1944.

[118] MNL-HMBL IV. B. 1406/b. – 42200/1944.

[119] MNL-HBML IV. B: 1406/b. – 41598/1944.

[120] Néplap, 1945. november 15-ei szám, 1.

[121] Fehér – Veress (1997) 12.

[122] Vásáry István emlékiratai, 64–67.

[123] Fehér – Veress (1997) 13.

[124] Született: Lederer József

[125] Született: Weinberger Zoltán

[126] Fehér – Veress (1997) 13.

[127] Vö. 1945. évi nemzetgyűlési választások eredménye

[128] MNL – HBML Vásáry-iratok. Szilágyi József november 30-ai rendőrkapitányi megbízásának 234/1944. számú, a polgármester kézírásával írt és aláírt fogalmazványa.

[129] Fehér – Veress (1997) 15.

[130] MNL – HBML XXI. 505/a – 7005/1945., 7007/1945. és 22804/1945.

[131] OSZK Vásáry-iratok, Vásáry emlékiratai, 84–97.

[132] TiReNaK 2852/18.

[133] MNL-HBML IV. B. 1406/b. – 27008/1944.

[134] Filippinyi – Papp (1997) 87.

[135] Uo.

[136] MNL-HBML XXXI. 502/c. – 2/1945.

[137] A főutca megnevezést tudatosan használom a mai Piac utcára. A szovjet megszállás előtti időszakban Ferenc József út, a megszállást követően röviddel Vörös Hadsereg útja. Az újjáépítés kezdeti szakaszában az elnevezés bizonytalan. A városlakók valószínűleg mindhárom változatot – főként az első kettőt – használták.  Mivel az utcát már a Bocskai-féle rendi felkelés időszakában is Piac utcának hívták, ezért közkeletű elnevezése mindvégig ez maradt.

[138] Fehér – Veress (1997) 87-88.

[139] MNL-HBML 101/a. – 9/1945.

[140] MNL-HBML XXI. 101/a. 1. – 11/1945

[141] Filippinyi – Papp (1997) 95.

[142] MNL-HBML XXI. 101/a. 1. – 11/1945.

[143] Uo.

[144] Uo.

[145] MNL-HBML 1406/b. – 41644/1944.

[146] Uo.

[147] Vásáry emlékiratai, 43–45.

[148] MNL – HBML XXI. 101/a 1. d. – 11/1945

[149] Varga Gyula (1997): Néprajzi, népművészeti örökség és útkeresés 1944–1980. Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Csokonai Kiadó, Debrecen, 124–125.

[150] Uo. 126–127.

[151] Vaskó László (1997): Debrecen közoktatásügye az 1944-1948-as koalíciós időszakban. Debrecen története 5. Tanulmányok Debrecen 1944 utáni történetéből. Csokonai Kiadó, Debrecen, 141.

[152] Uo. 142–143.

[153] MNL-HBML XXIV. 501/a. – 20/1944-45., 12/1944–45.

[154] Tiszántúli Népszava, 1946. szeptember 19-ei szám, MNL – HBML XXI. 505/d. – 716/1944–45.

[155] Magyar Statisztikai Évkönyv. Budapest, 1948. 256. és p. 258.

[156] MNL-HBML XXIV. 501/b. – 2141/1946., 3654/1947.

[157] MNL-HBML XXIV. 501/b. – 425/1944–45.

[158] Vida István (1986): Koalíció és párharcok 1944–1948. Széchenyi Kiadó, Győr, 142–143.

[159] Fehér – Veress (1997) 30.

[160] Gazdag István – Vaskó László (1981): Válogatott dokumentumok Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának felszabadulás utáni történetéből 1945–1948. Debrecen, 7–8.

[161] Néplap, 1947. január 27-ei szám

[162] Gazdag – Vaskó (1981) 11–14.

[163] MNL-HBML XVII. 4.1 – 167/1948. bkgy.

[164] Mikecz Ferenc (1986): Válogatott dokumentumok Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának felszabadulás utáni történetéből 1948–1956. Debrecen, 5–9.

[165] Filippinyi – Papp (1997) 88.

[166] Debreczen, 1946. október 25-ei szám, Felépítik-e és mikor a törvényszéket? című cikk

[167] Uo. 1947 május 1-jei szám, Rendezik a Petőfi teret című cikk

[168] Született Singer Ernő

[169] Született Rosenfeld Mátyás

[170] Vö. Debreczen, 1947. július 27-i szám, A Kisgazdapárt városfejlesztési programja az országos hároméves terv keretében

[171] Baranyai (1976) 172.

[172] Filippinyi – Papp (1997) 88–89.

[173] Baranyai (1976) 174.

[174] Néplap, 1947. augusztus 7-i szám

[175] Néplap, 1948. február 1-jei szám

[176] Baranyai (1976) 177.

[177] Uo. 185.

[178] Uo. 178–179.

[179] Uo. 182.

[180] Uo. 188–189.

[181] Uo. 188. és 190.

A cikk letölthető:

Ugrás a cikk elejére