1526 három királya
Három humanista történetíró képe három királyról az 1526. évi mohácsi csata kapcsán – Brodarics István, Caspar UrsinusVelius és Istvánffy Miklós királyképe
Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny, Történelem – pályamunka, 2021/2022. tanév
Iskola: ELTE Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, Szombathely
Felkészítő tanár: Dr. Vigh Kálmán PhD
|
A humanista történetírás az autonóm történelemszemlélet kibontakozásának első jelentős lépcsőfoka. A kor historiográfusai ugyanis már megfogalmazták alapelveiket és kísérletet tettek a helyes történeti munka megírására vonatkozó útmutató elkészítésére is. Ezen alapelveknek viszont a gyakorlatban nem mindig tudtak teljes mértékben eleget tenni. Pályamunkám során így a humanista történetírás alapelveinek megvalósulását, avagy meg nem valósulását vizsgálom három humanista történetíró (Brodarics István, Caspar Ursinus Velius[1] és Istvánffy Miklós) históriáit alapul véve. A sorsforduló, mely kapcsán kutatásomat végzem: az 1526. évi mohácsi csata, azon belül is az 1526-os év három királyának (II. Jagelló Lajos, I. Szapolyai János, I. Habsburg Ferdinánd[2]) megjelenése és szerepvállalása az ütközetben, illetve a történetírók munkáiban. |
Bevezetés
Választásom egyik oka a kérdés aktualitása, hiszen rövidesen a tragikus ütközet 500. évfordulója lesz. Az emlékév közeledtével a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem kutatócsoportja megindította a Mohács 1526–2026. Rekonstrukció és emlékezet elnevezésű programját, melynek keretén belül számos új információra derült fény.
A másik tényező, ami felkeltette érdeklődésemet a mohácsi csata iránt, az a számos vita, amit az ütközet és az azzal összefonódó „bűnbakkeresés” eredményezett. Kutatásom során így külön figyelmet szenteltem a kettős királyválasztás körüli politikai játszmák megfigyelésére, melyeket a különböző politikai pártállású humanista történetírók Mohács-leírásában figyeltem meg. A szerzők természetesen politikai identitásuknak megfelelően mutatták be a királyok szerepvállalását a mohácsi ütközetben.
Tanulmányom során egy rövid történeti áttekintést készítek a csata történelmi hátteréről. Ezután a humanista történetírás alapelveiről írok, majd bemutatom a három történetíró életrajzát és műveik keletkezési körülményeit. Ezt követően először II. Lajos szerepét részletezem a mohácsi csatában a három történetíró szerint, majd I. Jánosnak és I. Ferdinándnak a megítélését és mohácsi szerepvállalását tárgyalom szintén a három szerző alapján. Ennek során kiemelten vizsgálom a humanista történetírás alapelveinek megjelenését vagy azok hiányát, és tapasztalataimat a befejezésben összegzem.
A magyar sorsforduló – Mohács
Nemzetközi háttér
A XVI. század elején egy rendkívül széttagolt és feldúlt Európának kellett szembenéznie az egyre erősödő Oszmán Birodalom támadásával. A kontinens a XVI. században kialakuló nagyhatalmi ellentétek – elsősorban a Habsburg-Valois párharc –, illetve a rendkívüli gyorsasággal terjedő reformáció miatt nem tudott eredményesen fellépni a támadó törökök ellen. Ez a nehéz és feszült nemzetközi helyzet övezte az 1526-os mohácsi csatát is.
A mohácsi csata nemzetközi hátterét nagyban a kor hatalmi kérdései határozták meg. A XVI. századra jellemző nagyhatalmi konfliktusok előzménye Franciaország XV. századi megerősödése. Sikereket értek el az angolok ellen vívott százéves háborúban (1337–1453) és a győztes Franciaország nemcsak az angol előrenyomulást tudta megállítani, de belső rendet is teremtett. A francia király, VII. Károly (1422–1461) megerősítette a hatalmát és folytatta a központosítást, a területek egyesítését. A népesség robbanásszerű növekedésének és a gazdaság fejlődésének is köszönhetően a megerősödő Franciaországnak lehetősége volt itáliai törekvéseire összpontosítani. Itália északi területei viszont a Habsburgok, déli részei, például a Nápolyi Királyság – mely francia Anjou-terület is volt – pedig az Aragóniai Királyság ellenőrzése alatt álltak.[3] Franciaország így több jelentős európai hatalommal is szembekerült, ami már előrevetíti, hogy nagyhatalmi konfliktusra lehet számítani. A nagyhatalmak katonai, gazdasági állapota alapján a XVI. századi hatalmi küzdelmek győztesének talán a franciákat jósolnánk, ám a Habsburg Birodalom is erőre kapott. Érdekesség viszont, hogy a Habsburgok elsősorban nem háborúkkal szereztek területeket, hanem házasságkötésekkel. Erre utal a mondás:„Háborúzzanak mások, te csak házasodj, boldog Ausztria”[4]. I. Miksa császár 1477-ben feleségül vette Merész Károly (Burgundia utolsó Valois-uralkodója 1467 és 1477 között) lányát, Burgundi Máriát, így Merész Károly halálát követően megszerezte a burgundi örökséget (Németalföld nagy része, illetve a burgundi Franche-Comté területe), amelyre a Valois-ház azonban a továbbiakban is igényt tartott.[5]
1496–1497-ben kettős házasságra került sor a Habsburg- és a Trastámara-dinasztia[6] között: János, kasztíliai infáns feleségül vette Habsburg Margitot, Szép Fülöp pedig Aragóniai Őrült Johannával kötött házasságot. Rövid időn belül sok haláleset állt be a spanyol trónöröklők sorában, így kerülhetett a spanyol királyi cím végül Szép Fülöp és Johanna gyermekeinek, Károlynak és Ferdinándnak a kezébe.[7] A spanyol koronát végül I. Károly szerezte meg, aki 1519-ben német-római császár lett V. Károly néven. Ferdinánd Németalföld, majd Ausztria területének uralkodója lett.[8] A Habsburg Birodalom területei tehát növekedtek, ami veszélyeztette a franciák nagyhatalmi érdekeit. Még ennél is veszélyesebb volt azonban, hogy Franciaország beszorult a Habsburg kézen lévő spanyol és német területek közé. Ez a „harapófogó-helyzet” és a nagyhatalmi hegemóniáért folytatott küzdelem vezetett a XVI. század nemzetközi eseményeinek egyik mozgatórugójává váló Habsburg-Valois párharchoz. A század szövetségi rendszereinek alapját ez az ellentét határozta meg, Európa uralkodói pedig az adott politikai helyzet alapján közeledtek valamelyik dinasztiához.
1525-ben Paviánál (itáliai hadszíntér) I. Ferenc (1515–1547) vereséget szenvedett V. Károlytól és a francia király fogságba is esett Madridban. 1526. január 14-én kiszabadulhatott, de ehhez alá kellett írnia a madridi egyezményt, amely értelmében lemondott itáliai területi igényeiről, Burgundiáról és Flandriáról. Két fiát túszként hátra kellett hagynia, V. Károly lányával pedig házasságot kellett kötnie.[9] A madridi fogság egyértelművé tette, hogy a Habsburg-terjeszkedés felrúgja a kontinentális egyensúlyt, így a legtöbb uralkodó a franciák mellé állt. 1526-ban létrehozták I. Ferenc vezetésével a Habsburg-ellenes cognaci ligát (elnevezését a franciaországi Cognac településről kapta), melynek tagja lett VII. Kelemen pápa, az angol király (VIII. Henrik), Milánó, Velence, Firenze és Genova hercegei, sőt később maga I. Szulejmán[10] is csatlakozott a ligához.[11]
A korszak egyik legsúlyosabb problémája – amivel a hatalmi harcok miatt széttagolt Európának szembe kellett néznie – a török támadás volt. Az Oszmán Birodalom már 1354-ben megkezdte európai hódítását, a Gallipoli-félsziget elfoglalásával, majd folyamatosan nyomult előre a Balkán félszigeten. A Balkán jelentős részének meghódítását követően a magyar befolyású ütközőállamok, Bosznia, Szerbia, Havasalföld és Moldva váltak a védekezés kulcsává. Ezen területeket viszont a XV. század második felére vagy elfoglalták a törökök, vagy hűbéresükké tették, így Magyarország kényszerült határai közvetlen védelmére. A török támadások 1402-ben, a Timur Lenk seregeitől Ankaránál elszenvedett vereség hatására rövid ideig megálltak, így Magyarországnak volt ideje kiépíteni a kettős végvárvonalat az ország déli határán. Az első török támadásokat még sikerült visszaverni Hunyadi János és Mátyás idején, de a Hunyadi-korszak végével a magyar állam tündöklésének is vége szakadt. Ráadásul a törököknek 1453-ban Bizánc elfoglalásával a hatalmassá nőtt birodalmuk ázsiai (anatóliai) és európai (ruméliai) fele közötti kapcsolatot is sikerült megszervezniük, ami az utánpótlás tekintetében kulcsfontosságú volt. A Mátyást követő Jagelló uralkodók már nem tudtak olyan erős hatalmat, hadsereget és stabil pénzügyi hátteret biztosítani az országnak, ami lehetővé tette volna a török elleni eredményes védekezést. I. Szulejmán szultán seregei sorra foglalták el a déli végvárvonal erődjeit. 1521-ben – Zimony után – a védelmi vonal legfontosabb láncszemét, az ország kapuját jelentő Nándorfehérvárt –, amit 1456-ban Hunyadi János vezetésével még sikerült megvédeni – is bevették a török csapatok. Ez nagy veszteséget jelentett az országnak, hiszen ezzel megnyílt a török előtt a dunai út, amin egészen Budáig, sőt Bécsig is könnyedén el lehetett jutni. Több másik erőd is elesett, mint például Orsova, Szörény, Szendrő és Szabács. 1526-ban a Dunán átkelve a török seregek elfoglalták Péterváradot is. Ezt követően nyilvánvalóvá vált, hogy széleskörű összefogásra lesz szükség a török előrenyomulás megállításához, hiszen az oszmán haderő már a mohácsi sík felé tartott.[12]
Ez a nagy összefogás viszont nemcsak a nagyhatalmi ellentétek, hanem a vallási megosztottság miatt sem tudott megvalósulni. 1517-ben ugyanis Luther Márton[13]fellépésével megkezdődött a reformáció terjedése. A Német-római Császárság területén bontakozott ki az 1520-as évek elején Münzer Tamás[14] tanai alapján egy másik protestáns irányzat, az anabaptizmus (újrakeresztelők). A parasztság tömegeit tudta megmozgatni Münzer, aki krisztusi szegénységet hirdetve teljes vagyonközösséget akart létrehozni. Fanatikus követői robbantották ki 1524-1526 között a német parasztháborút, mely megrettentette a császárt és a fejedelmeket. Összehívták 1526-ban az első speyeri birodalmi gyűlést, ahova a török támadás visszaveréséért küzdő magyarok is követet küldtek, hogy a német fejedelmektől és Ferdinándtól (V. Károly ugyanis a portugál Avis Izabellával[15] való házasságkötése miatt Spanyolországban tartózkodott) segítséget kérjenek. A török veszéllyel viszont a gyűlésen nem foglalkoztak a reformáció aggasztóan gyors terjedése miatt. A reformációt illetően pedig a következő döntésre jutottak: „… a jövő közzsinatig mindenki úgy éljen, kormányozzon és intézkedjék a vallásra és a wormsi ediktumra[16] vonatkozó ügyekben, hogy Isten és császár előtt elvállalhassa a felelősségét”[17]. A viharos külpolitikai helyzet miatt kompromisszum született, a fejedelmek szabadon gyakorolhatták és terjeszthették vallásukat alattvalóik körében.[18]
A szultán biztos lehetett abban, hogy Magyarország szövetséges nélkül marad, ugyanis a Habsburg Birodalom túlzottan elfoglalt volt az ellene összeszövetkezett hatalmak és a reformáció rohamos térhódítása miatt.[19] A magyarság kilátástalan helyzetét mérlegelve I. Szulejmán szultán harcot is indított a mohácsi síkon az ország ellen.
„Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”[20]
A király ekkor II. (Jagelló) Lajos volt. Lajos édesapja, II. (Jagelló) Ulászló (1490–1516) halálát követően 1516-ban került trónra és egészen 1526-ig uralkodott magyar és cseh királyként. Mindössze tízéves gyermekként jutott hatalomhoz, mellé gyámnak atyja végzésének engedelmeskedve Miksa császárt és a lengyel Zsigmond királyt állították. A nemesség az idegen befolyást nem tűrve, Lajost nagykorúvá kiáltotta.[21] 1521-ben feleségül vette Habsburg Máriát, az 1515-ben megkötött Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződés értelmében[22]. (II. Lajos testvére, Anna pedig Habsburg Ferdinánd felesége lett.)
Nemcsak a külpolitikai mozgástere volt kevés az országnak a török ellen, de belső gondok is hozzájárultak a mohácsi síkon elszenvedett vereséghez. A nemesség ugyanis lassan sorakozott fel a király mögött kiváltságaikra hivatkozva, a magánhadsereggel rendelkező és jelentős erőket mozgósító erdélyi vajda, Szapolyai János pedig elkésett a csatából. A mohácsi sík sem volt ideális választás a csata megvívásához.[23] A hatalmas túlerő is török győzelmet predesztinált. Ugyan a források egymástól eltérő adatokat adnak meg a szembenálló felek létszámát illetően, de a magyar csapat létszáma biztosan nem volt több 25 000 főnél, míg a török sereg akár 60-70 000 fős is lehetett.[24] A Tomori Pál[25] és Szapolyai György[26] által vezetett magyar csapatok így augusztus 29-én[27] a mohácsi síkon megsemmisítő vereséget szenvedtek a hatalmas túlerőben lévő szultáni seregtől. A csatában életét vesztette II. Lajos király, az esztergomi érsek, Szalkai László, 5 püspök, 16 zászlósúr és a hadsereg háromnegyede.[28]
A mohácsi csatát követő időszak a magyar történelem legviharosabb napjaihoz sorolható. Az ország II. Lajos halálával megüresedett trónjára két pályázó is akadt: Szapolyai János (uralkodott: 1526–1540) és Habsburg Ferdinánd (uralkodott: 1526/27–1564). A magyar köznemesség az ország egyik legvagyonosabb, magánhadsereggel rendelkező nagyura, az erdélyi vajda, Szapolyai János mögött sorakozott fel. Már 1505-ben, amikor II. (Jagelló) Ulászló betegsége miatt felmerült, hogy Habsburg-uralkodó kerül Magyarország trónjára, a köznemesség elfogadtatta az országgyűléssel az ún. rákosi végzést, amely törvényerőre nem emelkedett, de biztosította Szapolyai trónutódlását: „…királyunkká csupán és egyedül e kormányzási hivatalra képes magyart, … teszünk.”[29] Szapolyai Jánost így 1526. november 10-én a rákosi végzésre hivatkozva választották meg magyar királynak, majd egy nappal később meg is koronázták. Az esztergomi érsek életét vesztette a mohácsi ütközetben, így a rangidős nyitrai püspök, Podmaniczky István celebrálta a koronázást.[30] Szapolyai János királlyá választásának alapját nemcsak a rákosi végzés jelentette, hanem I. János erkölcsi fölénnyel is rendelkezett Ferdinánddal szemben. Ő volt ugyanis az 1514. évi Dózsa-féle parasztháború leverésének egyik vezéralakja, ráadásul nemzeti[31], azaz magyar származású király volt.[32]
A bárók azonban a török elleni segítség megszerzésében bízva Habsburg Ferdinánd mögé álltak. Ferdinánd V. Károly német-római császár öccse volt. Bátyja 1522-ben átengedte neki az osztrák örökös tartományokat és a birodalom helytartójává tette. Ferdinánd 1515-ben feleségül vette II. Lajos húgát, Jagelló Annát. 1526-ban dinasztikus kapcsolatokra és az 1491-ben, majd 1506-ban megkötött örökösödési viszonyt szabályozó szerződésekre hivatkozva tartott igényt a magyar és a cseh trónra. A cseh koronát már 1526 őszén megszerezte[33], 1526. december 17-én pedig őt is megválasztották magyar királynak.
1527. szeptember 27-én került sor a két fél közötti döntő fegyveres ütközetre Tokaj környékén, ami Habsburg-győzelemmel végződött. Szapolyai Lengyelországba menekült. Távolléte idején 1527. november 3-án Habsburg Ferdinándot is megkoronázták Székesfehérvárott[34], szintén Podmaniczky István celebrálásával. Ezt – a magyar történelemben egyedülálló eseményt – nevezzük kettős királyválasztásnak, melynek eredményeként közel másfél évtizeden át két törvényesen megkoronázott királya volt az országnak.
A mohácsi csata Magyarország szinte egész történelmét befolyásolta, amit jól mutat a mohácsi „vész” toposszá válása a magyar kultúrában. Hogy a számtalan Mohácsról készített alkotás közül csak egyet említsek, Kisfaludy Károly (1788-1830) Mohács című versét is a tragédia ihlette. Az elégiában olvasható a szállóigévé vált mondat: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”[35] A költeményt Kodály Zoltán (1882–1967) megzenésítette 1965-ben.[36]
A humanista történetírás
Humanista történetírás Nyugat-Európában és Magyarországon
A humanizmus a reneszánsz stílussal összefonódó, az embert középpontba állító szellemiséget jelenti, melynek elsődleges feltételezése az, hogy az ember képes önállóan döntéseket hozni.
A korai (V–X. század) és az érett középkorra (XI–XIV. század) jellemző mély, fanatikus vallásfelfogást a XV. század végén felváltotta az Itáliában megjelenő emberközpontúság, mely nem jelentette a vallással való szakítást, mégis a földi emberi életre összpontosított. Ez az emberközpontúság jelent meg a XV–XVII. század történetírásában is, hiszen a kor történetírói szerint a történelmet egyes személyek formálhatják akár pozitív, akár negatív irányba. A historiográfia ezen szakaszát így humanista történetírásnak nevezik. A reneszánsz korára jellemző történelemszemlélet középpontjában ugyanis az alkotó ember áll, aki saját maga formálhatja az őt körülvevő világot. A reneszánsz tehát már nem elsősorban Istenben látta az események mozgatórugóját, hanem a virtus (emberi jó tulajdonságok összessége) és a fortuna (szerencse[37]) egy emberben való találkozásában vélte felfedezni az egyén naggyá válásának lehetőségét.[38] Amennyiben viszont az otium (tunyaság) győzedelmeskedik a virtus és a fortuna felett, az egyén elbukik.[39]
Ahogyan a reneszánsz stílus képzőművészetére is jellemző az antik, görög-római klasszikusok követése és eszményinek tekintése, úgy ugyanez elmondható a történetírásról is. A humanista történetírók példaképüknek Liviust[40] tekintették az elokvencia (ékesszólás) terén.[41]A fiktív, költött beszédek is Liviusra vezethetőek vissza, aki ezzel megteremtette a véleménynyilvánítás lehetőségét; hiszen – egy fiktív szereplő, vagy akár az ellenség szájába adva a szavakat – a történetíró bármilyen kellemetlen következmény nélkül szabadon kifejthette álláspontját.[42] Gyakran megfigyelhető még a Sallustiustól[43]eredeztethető moralizáló szemlélet, mely a morális züllésben keresi az események okait. Sallustius a köztársasági Róma hanyatlását magyarázta erkölcsi romlással.[44]
Kulcsár Péter szerint: „A történetírás a reneszánsz időszakában indul meg azon az úton, amely a modern szaktudománnyá váláshoz vezet.”[45] Az autonóm módszerek lejegyzésére és az elméleti alapelvek megfogalmazására valóban sor került, a történetírás átalakulása viszont először a gyakorlatban ment végbe.[46] A történetírás elveinek megfogalmazásánál fontos kérdés volt, hogy milyen forrásokból lehet meríteni. Sebastiano Macci ezt a kérdést a következőképpen válaszolta meg: „partim ex vero, partim ex verisimiliac probabili„[47]. Azaz a történetíró igaz és valószínű forrásokat használhat fel munkája elkészítéséhez. Ez a valószínűség azonban nem jelentette mesés elemek megjelenését a történeti munkákban.
A humanista körökben egy másik sokat vitatott kérdés a történetírás díszítettségére vonatkozott. Ezt Francesco Robortello[48] válaszolta meg röviden és tömören, szerinte ugyanis „a történetírás feladata, hogy elbeszélje a történteket úgy, ahogy megtörténtek, hasznos gyönyörködtetés céljából.”[49] Így vált a humanista történetírók jelszavává a Horatius[50] által megfogalmazott „dulce et utile” (kellemeset a hasznossal összekötni)[51]. Ez is mutatja, hogy a humanisták az antik művészeket tekintették követendő példáknak. Szintén kérdéses volt, hogy magyarázatra szorulnak-e az események, hozzáfűzhetik-e a történetírók saját meglátásaikat és tanácsaikat az említett jelenségek kapcsán. További vitákhoz vezetett az a kérdés, hogy a magánérdekű dolgokról kell-e vagy egyáltalán szabad-e a történetíróknak regélniük. Itt ismét Robortellóra hivatkozok, aki szerint a történetírás tárgyául csakis a közügyek szolgálhatnak, a magánügyek nem tartoznak bele a történelem témájába. Ezzel értett egyet többek között Marc-Antoine de Muret[52] is, aki szerint a történelemre a tettek emberének van szüksége.[53]Justus Lipsius[54] véleménye szerint ahhoz, hogy valaki a közügyekben jó döntéseket tudjon hozni és helyesen kormányozzon, sok tapasztalatra van szükség, aminek megszerzése utazgatással sokkal kevésbé hatékony, mint történelemkönyvek lapozgatásával.[55] Ezzel alapvetően meghatározható a humanista történetírók célja és motivációja is, ami a példamutatás. Szerettek volna jó és rossz példákat is megörökíteni az utókor számára, hogy abból tanuljanak. Bár Robortellónál felmerült az elgondolás, hogy erkölcsileg becstelen dolgokról tilos írni[56], ez a gondolat a többi humanista gondolkodó útmutatásában nem olvasható.
A humanista történetírás másik fontos alapelve a tiszta igazság leírása. A történetírók elméletben elvetették a politikai okok miatti szépítést, túlzást. Ez azonban a gyakorlatban nem mindig így alakult, amire a tanulmányom későbbi szakaszaiban is utalni fogok. Nyilvánvalóan nem egyszerű követelmény a tiszta igazság szépítés nélküli leírása, amire Justus Lipsius is rávilágított. Ő elismerte, hogy a nagy birodalmak titkait természetesen senki sem meri kiszivárogtatni, de azt javasolta, hogy ebben az esetben a történetírók inkább ne is állítsanak valótlant, ne hazudjanak.[57]
A humanista történetírás célja tehát példákkal, gyönyörködtetve tanítani az államok élén állókat és a közügyekkel aktívan foglalkozókat. Ehhez a teljes, tiszta igazságot kellett leírniuk, szépítés, túlzás vagy hazugság nélkül úgy, hogy a mű minél érdekesebb legyen.
A humanista történetírás a magyar historiográfiának is egy fontos szakasza. A magyar történetírók fő feladatuknak a Hunyadi Mátyás udvari leírója, Antonio Bonfini által megkezdett munka, a magyar történelem írásbeli rögzítésének a folytatását tekintették. Alapelveik megegyeztek a nyugat-európai történetírók által leírtakkal, amit Zsámboky János 1567-ben II. Miksa császárhoz írt levelével bizonyítok.[58] Ő is megfogalmazta, hogy a történetírás célja egy példatárat alkotni a jövendő koroknak, ösztönzés és elrettentés céljából egyaránt: „…az eseményeket az írás tanúságára, egyszersmind őrizetére bízzuk, hogy mint képet a tükörben, úgy jelenítse meg nekünk a történetírás a kezdetekkel, okokkal, folyamattal, kimenetellel együtt a birodalmak változásait, fordulásait, átszármazásait, az egyeseknek szörnyű bűneit, az összesnek dicséretes erényeit, … és ezek útmutatásával, támogatásával … biztosan érjünk célhoz, barátaink ügyét szívesen és hathatósan támogassuk.”[59]. Egyetértett továbbá azzal is, hogy „históriát tisztán, igazán, szükség szerinti rendben, rövidségében világosan, szenvedély és kétértelműség nélkül kell írni”[60]. A história stílusáról a következőképpen vélekedett: „szóhasználatban, stílusban kiegyensúlyozott, nem minden csín nélkül való” [61].
Brodarics István, Caspar Ursinus Velius és Istvánffy Miklós
Pályamunkám során elsősorban három humanista történetíró leírását hasonlítom össze az 1526-os mohácsi csata kapcsán.
A mohácsi ütközet talán elsődlegesnek tekinthető forrása a szemtanú kancellár, Brodarics István (1470 k.–1539) nevéhez fűződik. Brodarics művelt humanista volt. A padovai egyetemen jogot tanult. Később, 1526-ban kinevezték kancellárrá és szerémi püspökké. Mohács-leírása, azaz a De conflictu hungarorum cum turcis ad Mohatz verissima descriptio (Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról) nagyrészt hitelesnek tekinthető, hiszen Brodarics maga is részt vett az ütközetben. A csata után először Pozsonyban Ferdinándtól várt védelmet, majd Szapolyai János híve lett. Pártváltásának hátterében több jelenség húzódik.[62] Egyrészt Szapolyaitól kedvezőbb ajánlatot kapott (I. János pécsi, majd váci püspökké nevezte ki), másrészt lelkiismeretét is nyomasztotta, hogy részt vegyen annak a csoportnak a szervezkedéseiben, akik fegyveres támadást terveznek Magyarország ellen.
Leírását Mohácsról az újabb kutatási eredmények alapján 1528 tavaszán készítette.[63] Műve először 1568-ban Zsámboky János kiadásában jelent meg, kézirat formájában azonban feltehetőleg már korábban is olvashatták a kortársak.[64] Históriáját már Szapolyai híveként írta. A mű felfogható egy válaszként Cuspinianus Oratioproptreptica[65](Johannes Cuspinianus buzdító beszéde a Szent Római Birodalom fejedelmeihez és előkelőihez) című művére[66], amiben a szerző a hanyag, részeges magyar nemességet hibáztatta a király haláláért és a csata elvesztéséért, rendkívül erőteljes rágalmakat megfogalmazva.[67] Erre utalt Brodarics művének előszavában is: „röviden leírom, … mert … néhányan az eseményeket másképp mesélik, mint megtörténtek, másrészről pedig egyesek meg nem szűnnek hol egy, hol más váddal illetni a mieinket, és a csata szerencsétlen kimenetelét nem az emberi dolgokban szokásos esetlegességnek, hanem álnokul a mieink bűnének tulajdonítják.”[68]Forrásként elsősorban saját tapasztalatait és egyéb résztvevők, szemtanúk beszámolóit használhatta.
A másik forrás I. Ferdinánd udvari leírója, Caspar Ursinus Velius (1493–1539), akinek az elveszettnek hitt Mohács-leírása ugyan csonkán, de 2018-ban hosszas kutatómunka eredményeként előkerült. A De interitu Ludovici regis et blade Hungariae (Lajos király haláláról és Magyarország bukásáról) című művének hirtelen vége szakad a hadrend felállításakor és a csata kezdetekor, tehát innen jelentős részek hiányoznak a harc rekonstruálásához. A csonka mű azonban így is segítette a kutatókat a mohácsi csata még komplexebb megismerésében. Velius, Brodaricshoz hasonlóan művelt humanista volt. A krakkói egyetemen tanult, verseket írt, majd I. Miksa császár költővé koronázta. Jó barátságot ápolt Rotterdami Erasmussal[69] is, akit a korszak humanista fejedelmének tekintettek. Velius a mohácsi csatát megelőző és követő időkben is egy-egy rövidebb periódust eltöltött a budai magyar elit körében, feltehetően itt szerzett információit is felhasználta munkájában. I. Ferdinánd kinevezte udvari historikusának, később pedig gyermekei nevelőjévé tette. A Mohácsról készített művét 1531 márciusa és szeptembere között írhatta, melyhez Oláh Miklós segítségét is kérte a halott katalógus elkészítéséhez. Kérdéses, hogy Velius olvasta-e Brodarics munkáját. Feltételezhető, hogy nem, hiszen Brodarics hosszú és részletes halott katalógusa mellett nem lett volna szüksége Oláh Miklós segítségére. Forrásként viszont minden bizonnyal felhasználta Cuspinianus írását. Históriája tökéletesen illeszkedik a mohácsi vereséget követő, kettős királyválasztás utáni, Ferdinándot támogató Habsburg-propagandába.[70]
A harmadik forrás pedig Istvánffy Miklós (1538-1615) Regni Hungarici Historia (Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája) című műve, amit közel egy évszázaddal később, az 1600-as évek elején írt. A „magyar Livius”[71]-nak is nevezett Istvánffy 1538-ban a Baranya megyei Kisasszonyfán született, így erősen kötődött a délvidéki nemességhez. Családtagjai is aktívan részt vettek a török elleni háborúkban, sőt a családot a török támadás jelentős birtokoktól fosztotta meg. Ez az érintettség hozzájárult Miklós széleskörű tájékozottságához. A mohácsi ütközet leírásához forrásként használhatta Brodarics István korábban elkészült históriáját és szemtanúk, akár a csatából megmenekültek beszámolóira is támaszkodhatott. Édesapja, Istvánffy Pál Szapolyai-párti nemesként szintén humanista körökben tevékenykedett, így talán tőle eredeztethető Miklós humanista erudíciója, műveltsége. Miklós az Ellebodius-humanista körnek[72]is tagja volt és számos méltóságot betöltött. Ezek közül a legmagasabb fokú a nádori helytartó pozíciója volt.[73] Egész életében Habsburg-hű, katolikus maradt, aki szerint a válsághelyzetből való egyetlen kiút a törökök kiűzése lenne. Udvarhűsége miatt természetesen az ő leírása sem teljesen elfogulatlan. Művében kiemelt szerepet kapott a végzet és a szerencse, de bírálta a gyenge uralkodókat és a felelőtlen, pártoskodó magyar nemeseket is.[74]
II. Lajos király és Mohács a humanista történetírók művei alapján
II. Lajos mint példakép
A csatának a központi szereplője természetesen az aktuálisan regnáló király, II. (Jagelló) Lajos volt, aki fiatal kora ellenére is kiemelkedő erényű és tehetségű uralkodónak bizonyult. Nem meglepő tehát, hogy a bevezetőben már felsorolt három történeti mű szerzője is elismerően írt a királyról.
Brodarics István, az ország kancellárja szerint: „…az isteni Lajos, Magyar- és Csehország királya, az igaz derekasság századunkban egyetlen példája”[75]. Később a következőképpen dicsőítette az uralkodót: „Csinos ifjú volt Lajos, a vele egyívásúaknál nemesebb testalkatú, természetének páratlan jóságával és erényre való kiváló hajlandóságával annyira jeles, hogy ha érettebb kort érhet meg, őbenne kétségtelenül messze a legjobb és legkiválóbb fejedelmet tudhattuk volna magunkénak; jámbor lélek és a legkevésbé sem vad, minden igazra, tisztesre csodamód fogékony és önmagától hajló, ezenfelül fegyverforgatásban, lovaglásban, vadászatban és más efféle ifjonti meg vitézi foglalatosságokban szorgalmas; őszinte, állhatatos és a rábízott titoknak biztos őrzője”.[76]
Ferdinánd udvari leírója, Caspar Ursinus Velius is egy rendkívül tehetséges, keresztény király mintaképét tárta elénk II. Lajosról írt soraiban: „Lajos király, a nagyszerű és bátor ifjú mégsem rettent meg a háború semmiféle nehézségétől, hanem napról napra egyre jobban, egyre inkább felbuzdult, és semmit sem akart inkább, mint a nyilvánvaló veszedelemben az országért és övéi üdvéért kockára tenni az életét.”[77]
Istvánffy Miklós pedig a király elestének lejegyzésekor a következőképpen méltatta az elhunyt uralkodót: „szánakozásra méltóképpen elvesze az felette igen jeles erkölcsű, indulatú és elméjű, és minden testnek s elmének ajándékival megékesíttetett, s arra a szerencsétlen élete kimenetelére méltatlan fejedelem.”[78]
Mindezen nemes erényekkel összecsengenek Lajos tettei is. Nem habozott a török érkezésének hallatán, gyűlést hívott össze és megkezdte a szövetségesek keresését is. Elérte, hogy az egyházi vagyon bizonyos részét a védekező hadjárat költségeire fordíthassák. Ezek a mozzanatok is mind fellelhetőek az általam választott humanista triász tagjainak leírásaiban. A király által összehívott gyűlés a kancellár leírásában a következő határozatot hozta: „… a király készítse elő, ami a háborúhoz szükséges; a keresztény fejedelmeket, legfőként a szomszédokat, követek útján figyelmeztesse a közös veszedelemre; a cseheket, valamint a morvákat és sziléziaiakat mind küldöttek, mind levelek útján sürgesse a kötelező segítségnyújtásra és a többi, ilyen esetre tett ígéret beváltására…”[79] Továbbá II. Lajos elérte, hogy amennyiben „a teljesen kiürült államkincstár szegénysége szükségessé tenné, hogy az egyházi vagyon bizonyos részéhez nyúljon, ezt megtehesse, és már a római pápa is oklevélben engedte meg, hogy ez minden vétek nélkül essék.”[80]
Velius is említést tett Lajos gyors, határozott reakciójáról: „…megparancsolta, hogy az egész ország minden megyéjében szólítsanak fegyverbe, és hívta a szomszédos cseheket és morvákat, továbbá a sziléziai segédcsapatokat.”[81]
Istvánffy sem hagyta ki az uralkodó magabiztos fellépésének méltatását: „A király… tanácsra fogván azokat a fő-fő rendeket, kik véle valának és az ország rendinek Szent György napjára gyűlést hirdete”[82]. Istvánffy Miklós ezenkívül hosszasan részletezte, hogy II. Jagelló Lajos kiktől várt segítséget a harchoz. A cseheknek, morváknak, slesiaiaknak[83], lusatiaiaknak[84], VII. Kelemen pápának, V. Károly császárnak, Ferdinánd király és a németországi fejedelmek, valamint Zsigmond, lengyel királynak a segítségére egyaránt számított.[85]
A külpolitikai segítségkérés ténye történelmileg igazolható, hiszen előkerültek II. Lajos említett fejedelmeknek, királyoknak és a pápának írt levelei. A magyar király 1526. március 25-én Ferdinánd, ausztriai főhercegnek írt levelében kérte, hogy „Fenségtek is cselekednék úgy, minket nem csak ténykedésével és a másoknál való közbenjárásával segítene, hanem a magáéból is…”[86] Ugyanezen a napon – a csupán 20 éves – Lajos király jelezte VIII. Henrik angol királynak, hogy „sohasem volt még nagyobb és sürgetőbb ok arra, hogy méltóságodtól segítséget kérjünk, mint éppen most.”[87] Ugyanekkor, március 25-én a velencei dózséhoz, Andrea Grittihez is segítségkérő levéllel fordult, melyben a dózsétól és Szenátusától azt kéri, hogy „lehetőségeihez mérten minél előbb segítsen meg minket…”[88]. Természetesen a keresztény Európát leginkább mozgósítani tudó, legnagyobb tekintéllyel rendelkező személy sem maradhatott ki a levelezésből. VII. Kelemen pápához április 13-án fordult II. Lajos. Levelében azt kérte: „Méltóztassék Szentséged maga is mihamarabb segítséget nyújtani nekünk, és más fejedelmet is buzdítson, sürgessen…”[89]. Később, augusztus 5-én Lajos király pénzügyi segítséget kért a pápától, Antonio Giovanni da Burgio pápai követen keresztül.[90]
Jól látszik tehát, hogy a kor történetírói II. Lajost kiemelkedő képességű uralkodónak tekintették és példaképnek emelték a jövendő korok királyainak is. Ez a fajta példamutatás a humanista történetírás egyik alapvető célja is, hiszen tulajdonképpen egy történeti példatárat kívántak összeállítani a következő nemzedékeknek. Lajos király erényeinek és készségeinek részletes bemutatásával útmutatót adtak a jövendő uralkodóknak is. Az emberközpontú szemlélet is megjelenik II. Lajos szerepének hangsúlyozásában, hiszen az egész ország, sőt az egész keresztény Európa jövőjéért felelősnek tekintették az ifjú királyt. Érdekes, hogy II. Lajost szinte lovagi erényekkel ruházták fel a humanista történetírók. Egy lovagkirály mintaképét állították az olvasó elé, aki életét a keresztény vallásért adta. A törökellenes küzdelmét pedig a kereszténység iszlám elleni keresztes hadjárataként értelmezték. A Habsburg-ikonográfiában így a későbbiekben egy teljes kultusz alakult ki a mártírhalált halt II. Lajos körül, akinek alakját a kereszténység védelmének és a keresztes hadjáratok propagálásának eszközévé tették.[91]
II. Lajos és a mohácsi csata
A király sorsa természetesen minden esetben befolyásolja egy csata végkimenetelét. Ez nem volt máshogy II. Lajos király esetében sem. Az uralkodó életét vesztette az ütközetben, amely talán a legvégzetesebb következménye volt a harcnak, hiszen a megüresedett trón tette lehetővé a kettős királyválasztást, mely polgárháborús helyzetet eredményezett Magyarországon. Nem véletlenül szított tehát hatalmas vitát Lajos király részvételének és védelmének kérdése a csatában. Alapvető problémává vált, hogy Lajos részt vegyen-e egyáltalán a harcban. A hatalmas létszámbeli különbség a magyar és török seregek között, a pénzügyi nehézségek és a belső megosztottság sem tette tanácsossá a király felvonultatását, hiszen az uralkodó esetleges elvesztése csak nehezítette volna a helyzetet.
A „tunya”[92] nemesség viszont kiváltságaira hivatkozva a király nélkül nem volt hajlandó csatába vonulni, így Lajos mégis amellett döntött, hogy részt vesz a csatában. A vita és a király tulajdonképpen végzetes döntése szintén olvasható mind a három történetíró munkájában. Brodarics így írt a hadba vonulást visszautasító nemességről: „ezek közül egyesek…hánytorgatják kiváltságaikat és a báróknak azt a szokását, hogy csak királyi zászló alatt katonáskodnak…”[93]. Erre a magatartásra a kancellár művében Lajos a következő választ adta: „Nehogy tehát legyen valaki, aki saját tunyaságára bennem legcsekélyebb mentséget is talál, és hogy ne lehessen nekem bármit is felróni, holnap a nagy isten segítségével személyesen megyek veletek oda, ahová mások nélkülem menni vonakodnak.”[94]
Caspar Ursinus Velius leírásának véleményem szerint az egyik legszebb pontja Mária királynő férjéhez, Lajoshoz intézett érzelmekkel teli monológja, melyben a csatától való távolmaradásra biztatta. Nemcsak hitvese érzelmeire próbált hatni, de érveket is felállított. Hivatkozott például a csatától elszokott, gyenge felszereltségű magyar seregek létszámbeli hátrányára is és így szólt férjéhez: „A halhatatlan istenekre kérlek, ne áldozd fel életed, hiszen még huszadik évedet sem töltötted be, és ne sodord magad veszélybe, hogy veled együtt Magyarország is elbukjon, én pedig – Isten ments – özvegyként és az országból száműzve nyomorúságos és boldogtalan életemet örök gyászban és bánatban töltsem.”[95] Lajos azonban nem fogadta meg felesége tanácsát és úgy látta, hogy „az ország és mindenki üdvének kára nélkül ő nem változtathatja meg az eredeti szándékát, mert ha veszteg marad, senki sem fog fegyvert fogni az ellenség ellen, sőt inkább mindenki vonakodni fog a katonai szolgálattól.”[96] Velius írásában egy másik személy, az esztergomi érsek, Szalkai László is megjelenik, aki a király távolmaradása mellett szólalt fel. A historiográfus neki is egy hosszú monológot tulajdonított, melyben próbálta meggyőzni a tábort az uralkodó biztonságba helyezéséről. A monológban felhívta a figyelmet a törökök sokkal magasabb győzelmi esélyére és hangsúlyozta, hogy amennyiben az uralkodó viszont életben marad, a vereség után is tud szövetségeseket gyűjteni. Ebben az esetben még Magyarország meg tudná védeni a keresztény Európát. Elismerte ugyan, hogy a király személyes jelenléte motiváló hatással lehetne a seregre, de ezt nem találta elég erős indoknak a király életének veszélyeztetése mellett.[97] Szalkai szavait viszont nem mindenki tudta elfogadni. Báthory István nádor vezetésével néhányan rárontottak az érsekre és híveire, halállal fenyegették őket, a királyt pedig akár erőszakkal is magukkal óhajtották vinni a csatába.[98] Így végül a fiatal magyar és cseh király résztvevője lett a mohácsi ütközetnek.
Istvánffy Miklós szintén idézte Lajos király szavait, melyekkel a „tunya” nemességet leszidva beleegyezett a csatába: „De hogy énbennem valami fogyatkozás ne essék, ki ide a községnek s a közönséges megmaradásnak okáért jöttem, holnap Isten segítségéből vélek odamegyek, ahova ők nálam nélkül menni nem akarnak.”[99]
Így tehát bizonyossá vált, hogy II. Lajos király személyesen is részt vesz a csatában, melynek fő oka a király távolmaradása esetén a csatába vonulást visszautasító nemesség volt. (A „tunya” nemesség képe tipikusan Sallustius moralizáló történelemszemléletére jellemző stílusjegy, ami a humanisták antik művészetet utánzó stílusára utal.) Ezután már csak a király védelmének, esetleges elrejtésének a módja volt kérdéses, mely szintén hosszas vitákat eredményezett. Ugyan Velius művében inkább a korábbiakban már tárgyalt kérdés, azaz a király csatában való személyes részvételének vitája játszott fontos szerepet, de a király védelmének jelentőségét jól mutatja, hogy Brodarics István és Istvánffy Miklós is részletesen elemezte a kérdést. Ezt a művekből vett rövid idézetekkel támasztom alá.
Brodarics István a következőket mondta: „Már ez idő alatt is heves vita folyt a király személyéről, akadtak, akik azt javallották, hogy néhány ezer válogatott emberrel a csatától távol kell állnia …; az az ötlet is felmerült, hogy a király helyében más öltözzék királyi fegyverzetbe… Végül is az a döntés született – mert úgy látszott, hogy eléggé kétes kimenetelű csata következik –, hogy legyenek, akik a király őrizetének gondját viselik…”[100] Végül a király „testőreinek” Ráskay Gáspárt, Török Bálintot és Kállay Jánost nevezték ki. Ők viszont a csatát megelőzően Tomori Páltól, a főparancsnoktól egy másik feladatot is kaptak. Őket küldték el, hogy derítsék fel a csendben vonuló, ellenséges hadoszlop célját. Először ellenkeztek, hiszen tudták, hogy fő feladatuk a király védelme, de végül bízva abban, hogy még időben visszaérhetnek, elindultak az érkező törökök megfigyelésére. [101]
Istvánffy Miklós is Brodaricshoz hasonlóan írta le a király személyes biztonsága körüli vitát[102], amelynek eredményeként végül a királyt középre állították. Istvánffy is említette név szerint a három kinevezett testőrt: Ráskay Gáspárt, Török Bálintot és Kállay Jánost. Továbbá ő is tudósított az új feladatukról, amivel Tomori Pál bízta meg őket, azaz a csendben vonuló török seregek céljának felderítéséről. A három testőr ugyan vonakodott, de végül kénytelenek voltak elhagyni a királyt és csak abban tudtak reménykedni, hogy még időben visszaérnek.[103]
Jól kirajzolódik, hogy milyen sok a párhuzam és az azonosság Istvánffy és Brodarics munkájában. Ez nyilvánvalóan köszönhető annak is, hogy Istvánffy forrásként használhatta a kancellár leírását, de a sok fellelhető azonosság talán növeli a két történeti munka hitelességét is.
A humanista történetírók II. Lajos haláláról
Sokkal kisebb az egyetértés azonban II. Lajos halálát illetően.
Brodarics István ugyan részt vett a csatában, de a király haláláról nem voltak biztos értesülései. Ahogy művében is írta, egyszer csak sehol sem látták az uralkodót.[104] A csatából a kancellár elmenekült, így a király haláláról is feltehetőleg csak szóbeszédeket hallhatott. Ő írta le II. Lajos közhiedelemmé vált halálát: „Mohács fölött fél mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találták meg a király testét, akiről némelyek azt mondták, hogy maga is amott esett el, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt, fegyverben…”[105] A kancellár megemlíti, hogy a király mellett találták meg Trepka András[106] és Aczél István[107] holttestét is.[108]
Velius leírásának ugyan a csata utáni részei elvesztek, de előkerült az udvari leíró Tíz könyv a magyar háborúról című irománya, melyben említést tett Lajos király haláláról: „Maga a király, mikor menekülés közben a lova egy magas kőkerítést kísérelt meg átugrani, elbukott, és a mély mocsárba süllyedve vesztette életét.”[109]
Istvánffy Miklós pedig a haláleset egy harmadik verzióját mutatta be. Így írt a királyról: „Mohácsot jobb kéz felől hagyván, hamar lovakon Pécs felé igazodék. De mikoron az Karassótós és sáros folyásában Mohács és Csellye falu között bizontalan és sáros csekély folyásában érkezett volna, és az történet szerént akkor a megáradott Duna vizével s hertelen záproesővel, mely az viadal után sok kőesővel együtt s mennydörgéssel esett vala, megáradott volna, … történet szerént elragadtatván, amelyre a sors és szerencse vitte, általmenni és az akadozó partnak töltésére fel igyekezvén menni, a zabolát megrántván s a ló hanyatt felfordulván, az mocsáros folyóvíznek legmélyebb sárában esék, és az nehéz fegyverek terhével s az lónak vetekedésével elnyomatván, szánakozásra méltóképpen elvesze az felette igen jeles erkölcsű, indulatú és elméjű … fejedelem.”[110] Varga Szabolcs történész azonban rámutatott, hogy földrajzi értelemben ez a leírás nem lehet hiteles. Amennyiben a király valóban Pécsre tartott, tényleg a Karasica folyón kellett átkelnie, ám a folyó Mohácstól délre ömlik a Dunába, nem pedig északra.[111]
Más humanista történetírók is írtak Lajos király rejtélyes haláláról, melyek közül néhányat röviden szeretnék bemutatni. Ezzel szemléltetem, hogy mennyire árnyalt a kép II. Lajos halálát illetően, hiszen szinte minden fellelhető forrás eltérő módon fogalmazza meg II. Lajos király elestét. A Habsburg-udvar leírói is sokat foglalkoztak II. Lajos halálával és holttestének megtalálásával, hiszen amíg nem volt bizonyos az uralkodó eleste, nem lehetett új királyt választani.[112]
Egyikőjük a már említett Cuspinianus, aki Oratio protreptica című művében írt az ütközetről. A Habsburg-párti szerző nem véletlenül próbálta a kettős királyválasztásban Habsburg Ferdinánd ellenfelévé váló Szapolyai Jánost és az őt támogató magyar nemességet rossz színben feltüntetni. Vádjai nagyon erősek. A király rossz védelmével gyanúsította őket: „És mert nem voltak, akik a szentséges királyt megszabadítsák fegyverétől, alámerült a vízbe, és a tó elnyelte…”[113]. Kétértelmű fogalmazása úgy is olvasható, hogy Cuspinianus az egész magyarságot kiirtásra méltónak találta[114]: „…hát nem kell e fajzatot gyökerestől kitépni és kiirtani?”[115].
Ferdinánd egy másik udvari alkalmazottja volt Lazius[116], akinek Rerum Austria carum decades című művében egyértelműen kirajzolódik a Habsburg-pártiság. Lazius leírása alapján Szapolyai János és emberei nemcsak nem segítettek a mocsárba süllyedő Lajos királynak, de a vajda testvére, György még lejjebb is nyomta a merülő uralkodót. A mű ugyan az 1550-es években született, de még itt is érződnek a kettős királyválasztás utáni Habsburg propagandatörekvések[117], melyekről tanulmányom későbbi szakaszában részletesebben fogok írni. Szintén Szapolyai Györgyöt nevezi meg gyilkosnak Szerémi György is.[118]
A Verancsics-gyűjteményben fennmaradt, ismeretlen szerzőjű Memoria Rerum a következőket fogalmazta meg a király haláláról: „Lajos király az hadból megfutamík, ki csakugyan ottan Cselénél egy fogban[119] a sárban vesze.”[120]
A hagyomány, mely Lajos király halálát a Csele-patakhoz köti feltehetőleg Sigler Mihály Mohácsról szóló elbeszélésében gyökerezik. Ő említette először konkrétan a patakot, amit ő „Czelepataka” alakban írt le. Az őt megelőző leírók ugyanis csupán egy Csele falu melletti mocsarat, tavat neveztek meg.[121]
Lajos király haláláról még napjainkban sincsenek biztos információk, 2020-ban viszont már meg tudták állapítani, hogy a király minden valószínűséggel nem a Csele-patakban vesztette életét, hanem a Duna egy kis mellékágában.[122] A folyón átkelve a király egy feliszapolódott mélyedésbe ért, amelyből lova nem tudott menekülni, így lerázta hátáról az uralkodót.[123] Ezt a felfedezést a Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) történeti földrajz professzora által vezetett kutatócsoport tette. Azt is megállapították, hogy az egyetlen szemtanú, Czettrich Ulrich[124] beszámolója hiteles lehetett, ő is a Duna egyik mellékágát nevezte meg a király halálának helyszínéül. Czettrich részt vett a király holttestének felkutatásában is, amit Sárffy Ferenc, győri várparancsnok vezetett. Már ő is elismerte, hogy „mindaz, amit Czettritz annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság volt.”[125]
I. János és I. Ferdinánd király a humanista történetírók művei alapján
Brodarics István
A két későbbi magyar király szerepvállalásáról az általam választott történetírók is elmélkedtek Mohácsról írt munkáikban, de természetesen a különböző pártállású szerzők saját politikai álláspontjuk megerősítésére is írták műveiket, így ezeket a forrásokat érdemes kritikával kezelni. Jól megfigyelhető azonban a két királyról írt részek esetében, hogy a bevezetőben már említett humanista történetírásra jellemző elméleti alapelvek, mint például a tiszta igazság túlzás, ferdítés nélküli leírása vagy a pártfoglalás nélküli, objektív megfogalmazás a gyakorlatban nem mindig valósultak meg. A történetírók gyakran fejtették ki históriáikban saját véleményüket és használták őket a narratíva kialakítására.
Mindezt először Brodarics István művén keresztül mutatom be. Mint azt már korábban említettem, Brodarics kezdetben Habsburg-hű volt, ám később Szapolyai táborába állt át.[126]Brodarics Ferdinándról mindössze néhányszor tett említést. Potenciális szövetségesnek tüntette fel, akinek nemcsak a Habsburg-Jagelló kettős házasság miatt lenne illendő segítséget küldenie, hanem azért is, mert az ő területe is veszélybe kerül, ha Magyarország elesik[127]. Az ellenség egyre inkább közeledett, de az osztrák segítség továbbra sem érkezett meg. Abban bíztak, hogy talán Mária királyné meg tudja győzni bátyját: „Ezenkívül Macedóniai Lászlót[128] sebesen a királynéhoz küldik, és kérik tőle, hogy Ferdinánd bátyját, vagy annak távollétében Ausztria elöljáróit sürgesse meg a régen megígért segítség dolgában.”[129] A követet – akit a speyeri gyűlésre küldtek – is sürgették, hogy eszközölje ki a gyors osztrák segítséget, ugyanis az osztrák főherceget nemcsak a II. Lajoshoz fűződő rokoni kapcsolata, de a közös veszély is kötelezi a mielőbbi segítségnyújtásra.[130] Brodarics a későbbiekben nem említette Ferdinándot, így egyértelműen nem derült ki művéből, hogy érkezett-e osztrák támogatás. Azt viszont hangsúlyozza Brodarics, hogy Ferdinándnak többször is kellett levelet írni, követet is küldtek hozzá, sürgetni kellett őt. Természetesen az is lehetséges, hogy a Szapolyai-párti leíró csak azt próbálta elérni, hogy Ferdinándról a rokonait nem segítő, a keresztény Európa védelméért semmit fel nem áldozó uralkodó képe alakuljon ki.
Szapolyai Jánosról viszont annál többször írt a kancellár, méghozzá nagyon pozitív szereplőként feltüntetve. Ennek ellenére a nép ajkán megszületett a hagyomány, mely a későbbi I. János királyt vádolja a mohácsi vereségért. A vajda ugyanis nem ért oda a csatába, így tökéletes bűnbaknak bizonyult. Természetesen kérdéses, hogy a vajda és seregeinek jelenléte megváltoztathatta-e volna a csata végkimenetelét a hatalmas túlerővel szemben. Az azonban valószínű, hogy a veszteség mértékét tudta volna csökkenteni. A későbbi I. János késésének oka azóta is vitatott. Nem egyértelmű utasítást kapott a királyi küldöttektől? Esetleg már a törökkel szövetkezett és szándékosan nem ért oda a mohácsi síkra? A kérdésre sajnos még nincs hivatalos válasz, Brodarics azonban az első felvetést igazolta. Részletezte, hogy milyen – egymásnak ellentmondó – utasításokat kapott a vajda. Először két lehetőséget vázoltak fel neki: „az erdélyi vajda a havaselvivel (mert ennek a király iránti hűsége e tekintetben kipróbáltnak látszott) vagy hátulról megrohanná az ilyesmire nem számító ellenséget, vagy, miközben az egyenesen a király ellen nyomul, ők egyesült erővel betörnének az őrségtől teljesen megfosztott Thráciába…”[131]. A két terv közüli választás lehetőségét a vajdára bízták. János vajda egy másik utasítást is kapott: „az ellenség jövetele immár úgy kívánván, minden más szándékot félretéve valamennyi erdélyi csapattal siessen a királyhoz”[132]. A vajda összezavarodott, nem tudta, hogy a különböző parancsok közül kiét kellene követnie.
A királyi csapatok Pentelére[133] érkeztek, ahol Basy György tudósított Szapolyai nehézségeiről: „a vajda kétségek közt hányódik, mit is kellene tennie, az elmúlt napokban hozzá ért üzenetek nagy változatossága miatt…”[134] . Szapolyai az üzenetében kifejezte teljes hűségét és alázatosságát a király iránt: „… ő maga mindenre kész, amit a királyi felség kíván, mégis azt a tervet látja messze legüdvösebbnek, mely őt a királyhoz utasítja…”[135] A király azonnal követet küldött Jánoshoz, hogy minél gyorsabb érkezésre szólítsa fel. Ezenfelül leveleket is küldött a vajdának a „szokottnál szigorúbban írva, melyben neki hűtlenség vétke alatt megparancsoltatik, hogy a királyhoz éjjel-nappal iparkodjék.”[136]. A mohácsi ütközetben nemcsak az erdélyi vajda, de annak öccse, Szapolyai György is részt vett. Sőt Tomori Pállal együtt őt nevezték ki főparancsnoknak. György ezt a címet csak azzal a feltétellel fogadta el, ha a bátyja, amint megérkezik, átveheti tőle a kinevezést. Brodarics azt is hangsúlyozta, hogy Szapolyai János a király védelme körüli vitában is megfontoltan nyilvánított véleményt, szerinte a királyt a csatától távolra, biztonságba kellene vinni. Biztosította a királyt, hogy „Erdélyből mind számra, mind katonai erőre nézve olyan kitűnő csapatok jönnek vele, hogy azokba a király a győzelemnek akár legbiztosabb reményét is vetheti.”[137]. A csata viszont már elhalaszthatatlannak bizonyult, a vajda pedig továbbra sem jelent meg, így kénytelenek voltak az erdélyi haderők nélkül indulót fújni. A kancellár az elsöprő vereség leírását követően még hozzátette, hogy a csata idején a „vajda már Szeged körül állt az erdélyi csapatokkal, és mert ezek nem tudták őt kellő gyorsasággal követni, könnyű szekérre kapva néhányad magával a királyhoz sietett, hogy akár egyedül is jelen legyen a csatában, melyről tudta, hogy elodázhatatlan.”[138]
Egyértelműen látszik tehát, hogy a Szapolyai-párti Brodarics félrevezető, egymásnak ellentmondó utasításokra hivatkozva próbálta mentegetni a csatából elkéső vajdát, és kiemelte a király iránti korlátlan hűségét. Ez érthető, hiszen Szapolyait nemcsak a mohácsi csata elvesztéséért vonták felelősségre, de meggyanúsították törökbarátsággal, sőt II. Lajos meggyilkoltatásával is, mint arról már tanulmányom előző fejezetében írtam. Ez vezette Brodaricsot arra, hogy a trón és minél szélesebb támogatói réteg megnyeréséért küzdő Szapolyai Jánost minél pozitívabb színben tüntesse fel. Ezen cél elérése érdekében pedig elképzelhető, hogy Brodarics nem mindig a teljes igazságot írta le, vagy esetleg szépített a történteken.
Caspar Ursinus Velius
Természetesen egy egészen más megközelítést ismerhetünk meg a Ferdinánd-párti Caspar Ursinus Velius művének tanulmányozásakor. Velius Brodaricshoz hasonlóan említést tett a Ferdinánd vezette speyeri gyűlésről, ahol a tanácskozó német fejedelmek „mindent lomhán és lassan intéztek, részint semmit sem küldtek, vagy csak későn.”[139] A korábban már említett esztergomi érsek, Szalkai László fiktív beszédében Ferdinánd, mint esetleges megmentő tűnik fel. Az érsek a király távolmaradásának szükségességét azzal indokolta, hogy később Lajos „segítséget kérve a németektől, különösen Ferdinándtól, Ausztria vele igen szoros rokonságban álló főhercegétől, továbbá a császártól, Ferdinánd fivérétől, könnyen új haderőt, ennél sokkal erősebb új sereget toborozhat.”[140] Szapolyai János személye mindössze egyszer tűnik fel a história fennmaradt részében, ahol Velius súlyos vádakat fogalmazott meg a vajda ellen és néhány sorban összefoglalta a Szapolyai-ellenes Habsburg-propaganda lényegét: „Ha Szapolyai János, aki egész Erdély erejét és színe javát összegyűjtötte, … a várakozásoknak megfelelően igyekezett volna, hogy a királyhoz vezesse a csapatait, szinte biztos remény lett volna a győzelemre vagy legalább egy ilyen csapás elkerülésére. De mivel ő húzta az időt … sokak szemében alaposan megnövelte a hűtlenségével kapcsolatban már korábban meglévő gyanút.”[141]
Velius véleményét a Szapolyai-Ferdinánd vitáról még jobban átláthatjuk, ha ismerjük a Ferdinánd székesfehérvári koronázásán, 1527. november 3-án tartott beszédét[142], amelyben kifejtette, hogy V. Károly és Ferdinánd is rendkívül elfoglaltak voltak a csata idején, így nem tudtak segédcsapatokat küldeni, de Ferdinánd a vereség hallatára rögtön sereget szervezett. A törökök visszavonulásáról értesülve elfoglalhatta volna a meggyötört Magyarországot, de nem tette. Az osztrák főherceg nem tudta megakadályozni viszont, hogy Szapolyai „magához ragadja a koronát és elbitorolja a király nevet…”[143]. Ezzel Velius egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy nem ismeri el Szapolyait törvényes uralkodónak. Kiemelte Ferdinánd uralmának legitimitását is korábbi szerződésekre és a nőági örökösödésre hivatkozva. Azt azonban elhallgatta, hogy I. Jánost már 1526. november 11-én megkoronázták, korábban, mint Ferdinándot. Velius beszédében kiemelte, hogy a mohácsi csatához a nyugati fejedelmeknek segítséget kellett volna nyújtania Európa védőbástyájának. Éltette, dicsőítette a magyarságot. Az uralkodó célja ugyanis minél szélesebb támogatói bázis kiépítése volt, ami nem lett volna kivitelezhető a magyarok hibáztatásával.[144]
Istvánffy Miklós
Istvánffy Miklós szintén Ferdinánd oldalán állt, így az ő művén is jól érződik a Habsburg-pártiság. Istvánffy rögzítette, hogy Ferdinánd a csatát megelőzően a speyeri birodalmi gyűlést vezette a német fejedelmekkel, így II. Lajos „Nádasdy Tamást[145] küldvén hozzájok rendelt lovakon, izgatni és erősen szorgalmatozni nem szűnék, kérvén és könyörögvén azon, hogy a megígért segétség küldésével ne késnének…”[146]. Sőt Istvánffy magyarázatot is adott, hogy miért nem közvetlenül bátyjától, a császártól kért segítséget a magyar király. V. Károly ugyanis „Isabellával[147] menyegzőt szervezvén … Granatában[148] volna akkor az időben…”[149]. A spanyol földön tartózkodó császárhoz pedig II. Lajos „az időnek rövid volta s az útnak is nehéz volta miátt nem küldhete, mindazonáltal nemcsak a maga, de az felesége, Mária levelei által is felette nagy szorgalmatosan végeze véle,…”[150]
Az Istvánffy által leírtakat bizonyítja Ferdinánd és V. Károly levelezése is. 1526. május 25-én címzett Ferdinánd levelet V. Károlynak, melyben beszámolt a már említett speyeri birodalmi gyűlés összehívásáról: „e hó 18. napján ugyanis megérkeztem Speyer városába, a birodalmi gyűlésre.”[151]. A levélben Ferdinánd felszólalt a magyarok ügye mellett, II. Lajos segélykérő levelét is elküldte a császárnak és kérte, hogy Károly „mihamarabb nyújtson nekik megfelelő segítséget …, mert ennek híján a helyzet alakulhat úgy, hogy később azon kell majd munkálkodnunk, hogy az egész Magyar Királyság, utána az én osztrák tartományaim, majd végül Germánia többi része is nehogy nyomorúságra és teljes végromlásra jusson.”[152] A válasz pedig július 27-én el is készült, Istvánffy írásaival összecsengve Granada városából. V. Károly a következőket írta öccsének: „Nem tudom sem szavakba önteni, sem leírni, mennyire sajnálom és bánom, kedves fivérem, hogy ügyeim Franciaországban, Itáliában, Angliában és általában az egész kereszténységben, amint Kegyelmed is tudja, olyan ponton állnak, hogy nem tudok segítséget és támaszt nyújtani a mondott magyarországi sógorunknak, bármennyire kívánnék és akarnék.”[153] V. Károly viszont ígéretet tett, hogy amennyiben egyéb nemzetközi konfliktusai rendeződnek, „minden erőmet a magyarországi ügy szolgálatába állítom…”[154].
Brodaricshoz hasonlóan Istvánffy Miklós művében is értesülünk arról, hogy a királyné is próbált hatni bátyjára, sőt ugyanúgy Macedóniai László volt a követ, aki a királynét a segítségkérésre felszólította: „És Macedón László az királyné asszonyhoz nagy sietséggel visszabocsáttatik, hogy az asszony az bátyját, Ferdinándot és bécsországi tisztviselőit szorgalmaztassa az segítségekért…”[155] Istvánffy műve alapján Ferdinánd végül küldött is harci eszközöket a magyaroknak: „terhes hajók nagyobb- s kisebbféle lövőszerszámokkal és sok tonna puskaporral s egyéb hadi szükséges dolgokkal elérkezének, melyeken öreg álgyúkat is s vasgolyóbisokat és bizonyos számú, gyalogoknak való dárdákat, melyek Bécsben Ferdinánd fejedelem hagyásából adattanak vala, a vizen aláhoznak vala…”[156]
Istvánffy leírásában a későbbi I. János király először még pozitív szereplőként jelenik meg, aki „mennél nagyobb szorgalmatossággal és serénységgel lehete, hadat szerze…”[157] Nem sokkal ezután Istvánffy is beszámolt a több egymásnak ellentmondó utasításról, amit a vajda kapott.[158] Istvánffy is említette Brodaricshoz hasonlóan, hogy az összezavarodott János vajda nem tudta, hogy melyik utasításnak engedelmeskedjen, és ezért nem tudott részt venni a csatában. Istvánffy azonban már említette a nép ajkán elterjedt vádakat is, azaz, hogy I. János késése „az ő maga vonyogatásának vagy gonosz akaratjának (mely azután sokaktól szemére vettetett) mind akkor s mind annak utána tulajdonítani szokott.”[159] Istvánffy ezt követően Brodariccsal teljesen azonos módon írta le, hogy a vajda elküldte Bácsy Györgyöt[160] a királyhoz tisztázni a kialakult, zavaros helyzetet az összeegyeztethetetlen parancsok miatt. II. Lajos pedig Bácsyn és egyéb követeken keresztül meg is üzente a vajdának és az erdélyieknek, hogy „az királyi méltóság megsértésének büntetése alatt mindjárást elébb menvén az királyhoz sietnének.”[161] A vajda érkezéséig Tomori Pál mellett a vajda öccse, Szapolyai György lett a főparancsnok, ahogy arról Brodarics mellett Istvánffy is tudósított. A vajda erdélyi csapatai továbbra sem érkeztek meg, de a csata már elhalaszthatatlanná vált, így II. Lajos kénytelen volt indulót fújatni. Brodariccsal megegyezően Istvánffy is írt arról, hogy „az vajda Szegedre, az Tisza és Maros öszveszakadásánál való nemes és szabad várashoz jutott vala…”[162], arról viszont nem tett említést, hogy csapatának lassú haladását látva Szapolyai János néhány társával együtt szekérre szállva indult volna a király megsegítésére.
A súlyos vádakat a Habsburg-párti történetíró a mohácsi csata leírását is tartalmazó nyolcadik könyvének a végén fogalmazta meg: „De az vajda … bizonyos ideig Szegednél helyben állott, hogy ahová Szulimán tanácsi mennének, ott megvárná. Voltanak olyak, kik azt mondanák, hogy ő az ellenséggel immár akkor végezne, hogy minekutána Lajos örökös maradékhagyás nélkül holt volna meg, Szulimánnak segítségével az országot megnyerné …”[163] A történetíró arról is beszámolt, hogy Szapolyai rögtön nekilátott támogatói bázisának növelésének és a nemességet „adakozással és ajándékokkal és egyéb gonosz mesterségekkel magához kötelezni meg nem szűnt …”[164] Itt jelenik meg igazán erősen Habsburg-pártisága, hiszen Istvánffy már említést tett János „gonosz” mesterkedéseiről és utalt esetleges törökbarátságára is. Istvánffy rögzítette, hogy János „nyájas és édesgető beszéddel … azt nyerék, hogy nagy tapsolással s felszóval való kiáltásokkal János királynak szerten-széllel kiáltatnék…”[165] I. János királlyá választását törvénytelennek tekintette, mivel az országgyűlést nem a nádor hívta össze és a királyválasztásnál az első szavazat is őt illette volna meg. Helyette Ferdinándot Székesfehérvárott meg is koronázták.[166]
Összességében tehát jól látszik, hogy a humanista történetírók nem mindig tudtak elvonatkoztatni politikai álláspontjuktól krónikáik megírása során. A kor egyik legégetőbb politikai kérdése lehetett ugyanis a Szapolyai-Ferdinánd vita és elemzésemből is látszik, hogy a történetírók munkáikat gyakran saját nézőpontjuk kifejtéséhez és a Szapolyai- vagy Ferdinánd-párti narratíva kialakítására használták fel ahelyett, hogy egy objektív történelmi példatár összeállításával a jövendő nemzedékeket szolgálták volna.
Összegzés
A humanista történetírás tekintetében tehát elmondható, hogy a gyakorlatban nem minden elméleti alapelv valósult meg.
Az antik művészek, történetírók követése egyértelműen megfigyelhető az általam elemzett művekben. A sallustiusi moralizáló történelemszemlélet Istvánffy históriájának az egyik mozgatórugója, de a „tunya” nemesség képe Brodarics és Velius műveiben is felbukkant. A horatiusi „dulce et utile” szintén megvalósult, hiszen amellett, hogy a szerzők igyekeztek hitelesek maradni a történtekhez, fiktív beszédekkel és szépen szerkesztett mondatokkal próbálták gyönyörködtetni is az olvasót.
A historiográfia hű maradt megfogalmazott céljához, azaz valóban igyekezett példát mutatni a következő generációknak és pozitív példaképeket állítani eléjük, esetünkben II. Lajos kiváló erényeinek hangsúlyozásával. Emellett azonban a történetíróknak a tiszta igazság leírására vonatkozó szabályokat nem mindig sikerült betartaniuk. Az események leírásakor ugyanis alkalmaztak kisebb túlzásokat, ferdítéseket, akár hazugságokat is, hogy saját politikai álláspontjukat erősítsék, nézeteiket terjesszék.
Véleményem szerint ezen jelenség bemutatására a Szapolyai-Ferdinánd vita megjelenése a mohácsi csatában talán az egyik legszemléletesebb példa. A mohácsi csata a magyarság számára a század egyik legtragikusabb eseményét jelentette, a kettős királyválasztás pedig a XVI. századi magyar történelem egyik legmarkánsabb politikai jelensége volt. A tragédia feldolgozásának nehézsége pedig természetesen „bűnbakkereséshez” is vezetett, így a különböző politikai pártállású szerzőknek kézenfekvő volt az ellenkirályt és táborát hibáztatni a vereségért és a mindenki által kedvelt II. Lajos király elvesztéséért. Emiatt érdemes a korabeli forrásokat is kritikával kezelni, a művek teljes körű értelmezéséhez pedig szükséges a szerző rövid élettörténetének és politikai hovatartozásának ismerete is. Ahhoz pedig, hogy komplex képet tudjunk kialakítani egyes történelmi események kapcsán, mindig szükséges minél több forrásból tájékozódni. Az ellentétes párt leírásait, korabeli leveleket, diplomáciai iratokat és a modern tudományágak kutatási eredményeit is érdemes megfigyelni.
A tanulmány írása során izgalmas volt betekintést nyerni a legújabb történelmi kutatásokba. Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy még közel fél évezred elteltével is lehetséges új forrásokra bukkanni, például Velius Mohács-leírása esetén. Ezek az új szövegek pedig teljesen új megvilágításba helyezhetik a már ismertnek vélt történelmi eseményeket is.
IRODALOM
- Bessenyei József (szerk., 1981): 1504–1566 Memoria rerum. A Magyarországon legutóbbi László király fiának legutóbbi Lajos királynak születése óta esett dolgok emlékezete (Verancsics-évkönyv). Magyar Helikon, Békéscsaba.
- Brodarics István kancellár levele VII. Kelemen pápának Érd mellől, a királyi táborból, 1526. július 27. (részlet). In: B. Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020) Örök Mohács: szövegek és értelmezések. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, Budapest, 98.
- Brodarics István: Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről. In: Kulcsár Péter (szerk., 1977): Humanista történetírók. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 289–328.
- Caspar Ursinus Velius: Lajos király haláláról és Magyarország bukásáról. In: Kasza Péter (szerk., 2020): Caspar Ursinus Velius: Lajos király haláláról és Magyarország bukásáról. Egy elveszettnek hitt beszámoló a mohácsi csatáról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 123–141.
- Caspar Ursinus Velius: Tíz könyv a magyar háborúról 1531–1537 (részletek). In: Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 360.
- Kovács Sándor (1930): A speyeri birodalmi gyűlés történelmi jelentősége. Luther-társaság, Budapest.
- Ferdinánd osztrák főherceg levele V. Károly német-római császárhoz. Speyer, 1526. május 25. In: Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 63–64.
- Fodor Pál – Oborni Teréz: Két nagyhatalom között – A Szapolyaiak magyar királysága. In: Fodor Pál – Varga Szabolcs (szerk., 2020): Egy elfeledett magyar királyi dinasztia: a Szapolyaiak. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest,113–144.
- Hóman Bálint – Szekfű Gyula (1936): Magyar történet II. kötet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest.
- Lajos Andrea Grittihez írt levele Buda, 1526. március 25. (átirat) In: B. Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 39–40.
- Lajos magyar király levele Antonio Giovanni da Burgio pápai követnek Paks, 1526. augusztus 5. In: B. Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 106.
- Lajos magyar király levele Ferdinánd ausztriai főhercegnek Buda, 1526. március 25. In: B. Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 37–38.
- Lajos magyar király levele VII. Kelemen pápának Buda, 1526. április 13. In: B. Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 51–52.
- Lajos magyar király levele VIII. Henrik angol királynak Buda, 1526. március 25. In: B. Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 38–39.
- Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában, I/1., 1-12. könyv. In: Kőszeghy Péter–Benits Péter (szerk., 2001): Történelmi Források. Balassi Kiadó, Budapest.
- Johannes Cuspinianus buzdító beszéde a Szent Római Birodalom fejedelmeihez és előkelőihez. In: Kiss Károly–Katona Tamás (szerk., 1979): Mohács emlékezete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 247–274.
- Kasza Péter (2015): Egy korszakváltás szemtanúja. Brodarics István pályaképe. Kronosz Kiadó – Magyar Történelmi Társulat, Pécs – Budapest.
- Kulcsár Péter (2008): A humanista történetírás. In: Kulcsár Péter: Humanista történetírás Magyarországon. Lucidus Kiadó, Budapest, 69–93.
- Kulcsár Péter (1994): Ars Historica In: Jankovics József (szerk.): Klaniczay Tibor emlékkönyv. Balassi Kiadó, Budapest, 119–127.
- Monok István: Az Istvánffy-könyvtár Vinicán és Paukovecen. In: A művelt arisztokrata. A magyarországi főnemesség olvasmányai a XVI-XVII. században. Kossuth Kiadó–Eszterházy Károly Főiskola, Budapest – Eger, 2012. 57–65.
- Neumann Tibor (2015): Szapolyai János és a Dózsa-féle parasztháború. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 50. évf. 1. sz. 75–83.
- Oborni Teréz (2021): Erdély aranykora – Fejedelmek tündérkertje. Rubicon Intézet, Budapest.
- Ozsvárt Viktória (2020): Mohács a 20. századi magyar zenében. In: Fodor Pál – Varga Szabolcs (szerk.): Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 507–538.
- Romsics Ignác (2015): A múlt arcai – Történelem, emlékezet, politika. Osiris Kiadó, Budapest.
- Romsics Ignác (2017): Magyarország története. Kossuth Kiadó, Budapest.
- Sárffy Ferenc győri várparancsnok jelentése II. Lajos holttestének megtalálásáról Brodarics István kancellárnak és szerémi püspöknek. In: Kiss Károly–Katona Tamás (szerk., 1979): Mohács emlékezete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 158–163.
- Szakály Ferenc (1981): A mohácsi csata. Akadémiai Kiadó, Budapest.
- Tóth Gergely (2020): Bűnbakképzés és propaganda. Az 1526. évi török hadjárat és a mohácsi csata a kora újkori történetírásban (I. rész: a 16. század történetírása). In: Fodor Pál – Varga Szabolcs (szerk.): Több mint egy csata: Mohács, Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 75–148.
- Tóth Gergely: Velius mutilatus: Caspar Ursinus Velius csonkán fennmaradt Mohács-története. In: Kasza Péter (szerk., 2020): Caspar Ursinus Velius: Lajos király haláláról és Magyarország bukásáról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 87–122.
- Károly német-római császár levele Ferdinánd osztrák főherceghez. Granada, 1526. július 27. In: B. Szabó János – Farkas Gábor (szerk., 2020): Örök Mohács: szövegek és értelmezések. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 98–99.
- Varga Szabolcs (2018): Genius loci. Az Istvánffyak Baranyában. In: Ács Pál – Tóth Gergely (szerk.): „A magyar történet folytatója.” Tanulmányok Istvánffy Miklósról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 59–88.
- Zsámboky János II. Miksa császárhoz. In: Kulcsár Péter (szerk., 1977): Humanista történetírók. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 29–38.
Internetes források
- 480 éve végezték ki Thomas Münzert. Múlt-kor, 2005.
https://mult-kor.hu/cikk.php?id=9898 (Letöltés: 2022. febr. 1.) - A Habsburg, aki elvesztette Bécset. Múlt-kor, 2015.
https://mult-kor.hu/a-habsburg-aki-elvesztette-becset-20150921 (Letöltés: 2022. jan. 31.) - A költő szultán, aki a háremből választott feleséget: a Magyar Királyság „megcsonkítója”, I. Szulejmán: MTI–Múlt-kor, 2021.
https://m.mult-kor.hu/a-kolto-szultan-aki-a-harembol-valasztott-feleseget-a-magyar-kiralysag-megcsonkitoja-i-szulejman-20210906 (Letöltés: 2022. febr. 1.) - Szabó János – Korpás Zoltán: Európa a mohácsi csatavesztés idején. Rubicon online, 2020.
https://rubicon.hu/cikkek/europa-a-mohacsi-csatavesztes-idejen (Letöltés: 2022. jan. 30.) - Egy villámcsapás miatt állt szerzetesnek Luther Márton. MTI–Múlt-kor, 2021.
https://m.mult-kor.hu/egy-villamcsapas-miatt-allt-szerzetesnek-luther-marton-20210218 (Letöltés: 2022. febr. 1.) - Elter Tamás: Miért vesztettek a magyar seregek Mohácsnál? Origo, 2021.
https://www.origo.hu/tudomany/20210831-a-tortenelmi-emlekezetben-elo-mohacskep-teljes-egeszeben-felulvizsgalatra-szorul.html (Letöltés: 2022. jan. 30.) - Francesco Robortello. Oxford Reference:
https://www.oxfordreference.com/view/10.1093/oi/authority.20110803100425119 (Letöltés: 2022. jan. 12) - Harmat Árpád Péter: Az Oszmán Birodalom kialakulása és virágkora. Történelem cikkek, 2015.
http://tortenelemcikkek.hu/node/515 (Letöltés: 2022. jan. 30.) - Magyar emelt szint – Segítség érettségizőknek, 2018.
https://iriszkoszoruja.blog.hu/2018/07/09/horatius_862 (Letöltés: 2022. febr. 2.) - Lajos halála. Mohács vita, 2020.
http://www.mohacsvita.hu/eredmenyek/ii-lajos (Letöltés: 2022. febr. 2.) - Lajos holtteste. Mohácsi csata, 2013.
https://mohacsi-csata.hu/index.php?q=content/ii-lajos-holtteste (Letöltés: 2022. febr. 2.) - Jeki Gabriella: Egyszerűen összeroppant az uralkodás súlya alatt II. Lajos. Origo, 2019.
https://www.origo.hu/tudomany/20191003-az-uralkodas-sulya-alatt-roppant-ossze-a-tragikus-sorsu-ii-lajos.html (Letöltés: 2022. febr. 4.) - Kisfaludy Károly Mohács című verse, Aurora, 1825. 4. évf. 81–84. Kisfaludy Károly összes költeménye:
http://mek.niif.hu/00700/00732/00732.htm#21 (Letöltés: 2022. febr. 8.) - Macedóniai László. Arcanum:
https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/m-76AF9/macedoniai-laszlo-76AFD/ (Letöltés: 2022. jan. 25.) - Marc-Antoine de Muret. Britannica:
https://www.britannica.com/biography/Marc-Antoine-de-Muret (Letöltés: 2022. jan. 26.) - Mi az a gondolatmenet, ami alapján a király halálának helyét az új koncepció megragadja? Mohács vita, 2019.
http://www.mohacsvita.hu/felvetesek-es-valaszok/13-kerdes-13 (Letöltés: 2022. jan. 26.) - Nádasdy I. Tamás. Nádasdy Ferenc Múzeum, Sárvár:
http://nadasdymuzeum.hu/nadasdy-i-tamas-2013-03-26 (Letöltés: 2022. jan. 25.) - Mohácsi csata: Hol halt meg a király? PTE Univ tv:
https://www.youtube.com/watch?v=TGxS81Bmbrc (Letöltés: 2022. febr. 2.) - Rotterdami Erasmus élete végéig szégyellte, hogy törvénytelen gyermekként született. Múlt-kor, 2017.
https://mult-kor.hu/rotterdami-erasmus-elete-vegeig-szegyellte-hogy-trvenytelen-gyermekkent-szuletett-20171027 (Letöltés: 2022. jan. 26.) - Böröczki Tamás: Sallustius. Lexikon, 2005.
http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?s=Sallustius (Letöltés: 2022. febr. 2.) - Szapolyai György. Arcanum:
https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/sz-77C95/szapolyai-gyorgy-zapolya-77DB0/ (Letöltés: 2022. febr. 1.) - Szigligeti Társulat – előadások. Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2021/22:
http://www.szigligeti.ro/eloadasok/szigligeti/Moh%C3%A1cs/183 (Letöltés: 2022. jan. 26.) - Tarján M. Tamás: A mohácsi csata. Rubicon online:
https://rubicon.hu/kalendarium/1526-augusztus-29-a-mohacsi-csata (Letöltés: 2022. jan. 30.) - Titus Livius. Római kor:
https://romaikor.hu/roma_tortenelmet_irt_(a_romaiak_tortenete)/
romai_tortenetirok/cikk/titus__livius_ (Letöltés: 2022. febr. 2.)
ABSTRACT
|
Sára Andor, Ágnes Hungarian Turning Points in 16th-Century Hungarian Humanist Historiography The Three Kings of 1526. The Portrayal of Three Kings in the Context of the Battle of Mohács (1526) by Three Humanist Historians – The Royal Image in the Works of István Brodarics, Caspar Ursinus Velius, and Miklós Istvánffy. Humanist historiography represents the first significant stage in the development of an autonomous historical perspective. The historians of the period had already formulated their fundamental principles and attempted to create a guide for writing proper historical works. However, in practice, they were not always able to fully adhere to these principles. In my thesis, I examine the realization—or lack thereof—of the fundamental principles of humanist historiography, based on the works of three humanist historians: István Brodarics, Caspar Ursinus Velius, and Miklós Istvánffy. The historical turning point on which my study focuses is the Battle of Mohács in 1526, specifically the role and presence of the three kings of that year —Louis II of Jagiello, John I Szapolyai, and Ferdinand I of Habsburg—in the battle and in the narratives of these historians. |
JEGYZETEK
https://rubicon.hu/cikkek/europa-a-mohacsi-csatavesztes-idejen (Letöltés: 2022. jan. 30.)
https://mult-kor.hu/a-habsburg-aki-elvesztette-becset-20150921) (Letöltés: 2022. jan. 31.)
https://m.mult-kor.hu/a-kolto-szultan-aki-a-harembol-valasztott-feleseget-a-magyar-kiralysag-megcsonkitoja-i-szulejman-20210906) (Letöltés: 2022. 02. 01.)
http://tortenelemcikkek.hu/node/515 (Letöltés: 2022. jan. 30.)
https://m.mult-kor.hu/egy-villamcsapas-miatt-allt-szerzetesnek-luther-marton-20210218) (Letöltés: 2022. febr. 1.)
https://mult-kor.hu/cikk.php?id=9898) (Letöltés: 2022. febr. 1.)
http://mek.niif.hu/00700/00732/00732.htm#21 (Letöltés: 2022. febr. 8.)
https://www.origo.hu/tudomany/20210831-a-tortenelmi-emlekezetben-elo-mohacskep-teljes-egeszeben-felulvizsgalatra-szorul.html (Letöltés: 2022. febr. 30.)
https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/sz-77C95/szapolyai-gyorgy-zapolya-77DB0/) (Letöltés: 2022. febr. 1.)
https://rubicon.hu/kalendarium/1526-augusztus-29-a-mohacsi-csata (Letöltés: 2022. jan. 30.)
https://romaikor.hu/roma_tortenelmet_irt_(a_romaiak_tortenete)/romai_tortenetirok/cikk/titus__livius_) (Letöltés: 2022. febr. 2.)
http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?s=Sallustius) (Letöltés: 2022. febr. 2.)
https://www.oxfordreference.com/view/10.1093/oi/authority.20110803100425119) (Letöltés: 2022. jan. 12.)
https://iriszkoszoruja.blog.hu/2018/07/09/horatius_862) (Letöltés: 2022. febr. 2.)
https://www.britannica.com/biography/Marc-Antoine-de-Muret) (Letöltés: 2022. jan. 26.)
https://artsandculture.google.com/entity/justus-lipsius/m01wddk?hl=hu (Letöltés: 2024. nov. 15.)
https://mult-kor.hu/rotterdami-erasmus-elete-vegeig-szegyellte-hogy-trvenytelen-gyermekkent-szuletett-20171027) (Letöltés: 2022. jan. 26.)
https://www.origo.hu/tudomany/20191003-az-uralkodas-sulya-alatt-roppant-ossze-a-tragikus-sorsu-ii-lajos.html (Letöltés: 2022. febr. 0.)
http://www.szigligeti.ro/eloadasok/szigligeti/Moh%C3%A1cs/183) (Letöltés: 2022. jan. 26.)
http://www.mohacsvita.hu/felvetesek-es-valaszok/13-kerdes-13) (Letöltés: 2022. jan. 26.)
https://mohacsi-csata.hu/index.php?q=content/ii-lajos-holtteste (Letöltés: 2022. febr. 2.)
https://www.youtube.com/watch?v=TGxS81Bmbrc) (Letöltés: 2022. febr. 2.)
https://www.youtube.com/watch?v=TGxS81Bmbrc (Letöltés: 2022. febr. 2.)
http://www.mohacsvita.hu/eredmenyek/ii-lajos (Letöltés: 2022. febr. 2.)
https://mohacsi-csata.hu/index.php?q=content/ii-lajos-holtteste) (Letöltés: 2022. febr. 2.)
https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/m-76AF9/macedoniai-laszlo-76AFD/) (Letöltés: 2022. jan. 25.)
http://nadasdymuzeum.hu/nadasdy-i-tamas-2013-03-26) (Letöltés: 2022. jan. 25.)
A cikk letölthető:
