Mindennek megvan a maga históriája, de ki gondolná, hogy Petőfi Sándor és Táncsics Mihály életében is fontos szerephez jut a kukorica, sőt 1848-as tüntetésen is előkerült. Az sem köztudott, miért s ki töltötte koponyába, vagy hol kapált kukoricát egy alispán várandós felesége; s mikor, melyik világkiállításon nyert aranyérmet a pattogatott kukorica, illetve miként lett e termék honunkban egyszer évtizedekig tartó per tárgya. Ennyi talán elég is ízelítőül – ha már prószát nem ígérhetünk…
Előjáték: Nyelvi nyalánkságok
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint először Tengeribuza alakban toppan történelmünkbe a kukorica, azonban „az 1533. évi adat koraisága miatt eléggé kétséges”, de 1590-ben biztosan megtaláljuk a fenti szót.[2] A tengeri „magyar fejlemény: a tengeri búza szószerkezetből önállósult jelentéstapadással”,[3] ahogy például a paprikás húsból önállósult a paprikás, ami után a húst mindenki ráérti. (Amúgy a paprika is törökbors volt még ekkoriban…) A kukorica másik neve már 1577-től a törökbúza, akárcsak az angol, német, olasz, orosz nyelvben – nyelvjárási emlékként. „A szókapcsolat előtagja az így megnevezett növények eredetére, pontosabban arra utal, hogy a magyarság milyen közvetítéssel ismerte meg ezeket”.[4] Maga a kukorica szó először egy szép kerek mondatban bukkan elő 1691-ben: „Itten élésből nagy szükségünk vagyon, mert magunk is kukoricza-kenyérre szorúltunk.”[5] Másfél század után annyira köznapi lett, hogy Petőfi hősének nem véletlenül adja a Kukorica Jancsi nevet. Ez azonban a korban egyúttal vaskos nyelvi tréfa is, amit akkor még mindenki értett, ugyanis a Jancsi a férfi nemi szerv egyik tréfás megnevezése, s a kukoricával együtt különösen pikáns. (Gondoljunk a párhuzamaira: „Hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra, lettél volna katona”, vagyis lőni tudtál volna, aztán a jancsiszög alakja, a keljfeljancsi alaptulajdonsága stb.)
A kukoricás 1856 óta, Garay Alajos Falusi élet című kötetében[6] szerepel először kukoricaföld értelemben, de persze Gyenesdiástól Debrecenig lett a humor forrása: a számos Nádas nevű étterem egyikénél kérdi a legény a lánytól: – Ne menjünk be a nádasba? Mire a lány: – Inkább a kukoricásba! Már 1816-tól kikukoricáznak, ám jelentése, a kigúnyol, packázik valakivel, jóval későbbi. A román eredetű málé 1600-1604 körül még köles és az ebből készült lepény, 1686-ban már kukorica, 1692-ben puliszka, 1708-ban édes pogácsa, prósza, aztán átvitt értelemben mamlasz, mulya (1805), rest, tunya(1816), együgyű(1838).
Időközben a kukorica belopódzott a szerelmi dalköltészetbe is; nem nehéz megfejteni a következő, Vikár Béla által 1902-ben a Tolna megyei Őcsényben öreg Széll Jánostól gyűjtött dal értelmét sem: „Kukorica, kukorica, / pattogatott kukorica. / a menyasszony pattogtatja, / a vőlegény ropogtatja.”
Petőfi törte és főzte – Táncsics lopta és sütötte
Bal oldalon: Petőfi Sándor portréja – Orlay Petrich Soma festménye
Jobb oldalon: Táncsics Mihály portréja – Barabás Miklós litográfiája
Idézzük meg a költő és a nevezetes növény kapcsolatát a Segesvár–Fehéregyháza közti végzetes kukoricásig… A Dolinay Gyula szerkesztette Petőfi és a szabadságharc című kötet a poéta algimnáziumi éveiről is mesél A 2-ik év Aszódon fejezetben. „Koren [István] tanárnak a fizetése földhaszon élvezetéből is állott. Ő tehát kénytelen volt szántani, vetni. Mikor aztán eljött a mezei munka ideje, bizony oda állította a fiúkat, hogy segítsenek egyet-mást. 1836-ban jó sok kukoricája termett, nosza, kirendelte az egész gimnáziumot. A fiúk jó kedvvel, víg danával törték a kukoricát. Sándor és a Pista öccse ugyan kitüntették magukat a gyors és ügyes munkában. Ma próbálná meg valamelyik professzor, hogy kukoricatörésre rendelné a diákjait! No hiszen, lenne belőle hét országra szóló lárma, sőt még országgyűlési interpelláció is. Akkor bizony még csak fel se akadtak rajta.”[7]
A következő emlék már messzire röpít az iménti kötet Kik voltak a barátok című fejezetében. „Sopronban a kisebb tanulók, akik közé Orlay is tartozott, alakítottak egy társaskört, olyan önképzőkör félét, ahová Petőfi szintén eljárt, sőt költeményeket is felolvasott… Ez a kis baráti kör enyhítette a költő szenvedéseit; itt elfeledett mindent, itt megvigasztalódott, új erőt merített, reménye feléledt és talán néha megingott önbizalma, ismét gyökeret vert. Most már ismét hitt a jövőben és hévvel beszélt meghitt baráti körben az ő jövő nagyságáról, bár ez – nem lehet csodálni – tréfásnak tűnt föl barátai előtt is. Kissé bajos elhinni valakiről, aki – mint ő elmeséli – udvart söpör és kukorica-gombócokat főz a legénység számára, hogy egykor még nagy ember lesz.”[8] Talán A helység kalapácsa vígeposzában Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi a széles tenyerű Fejenagynak ezért vágja oda: „Én kendet utálom, mint a kukorica-gölödint!”
Közismert, hogy Petőfi s az ifjúság 1848. március 15-én Táncsics Mihályt szabadították ki. Az ő előéletéről Életpálya vagy emlék-iratok (Pest, 1873) címmel maga mesél.
Az uraság kasznárja jogtalanul kisajátította a közlegelőt. „Mi ezen nem segíthettünk, [ámde] a felszabadult tarló, akármi rövid ideig, jó volt legelőül. És mi legények kint nagy tüzeket rakván, a kukoricaföldeket dézsmáltuk. A tejes kukorica főve is igen jó ugyan, de sülve még jobb, tehát ha a csősz álomra soha szemét nem hunyta volna is be, mi mégis megloptuk. E dologban nem igen hajtottunk a lelkiismeret intésére, mert a kukoricasütés előbb is szokásban volt; tették azt az öreg gazdák is, mikor fiatalok voltak. Arra egyébiránt ügyeltünk, hogy egy-egy holdban, vagyis egy ember kukoricájában sok kárt ne tegyünk.
Ez is egy neme volt az ifjúkori mulatságoknak. Pár hét múlva bekövetkezett a kukoricatörés és -fosztás ideje. És a fosztás volt ám az igazi időtöltés, mulatság. Tíz-tizenöt leány-legény vegyesen összegyűlt egy házhoz, azaz pajtába vagy fészerbe, és a gazdának kukoricáját tréfa, danolás, mese, szerelmi enyelgés stb. közt egy estre megfosztottuk, mire különös jó lisztes burgonya ki volt tálalva, vagy inkább teknőlve; ennek végére járván, következett szintén egy teknő tejes főtt kukorica. Nincs a városban az a cifra lakoma, hol jobb ízűen vendégeskednének, mint mi ekkor.”[9]
A koponyába tett meg a tüntetésbe vitt kukoricától Amerikáig
Táncsics élményeivel egykorú az akkor orvostanhallgató Doleschall Gábor Életem, eszményeim s negyvenkét éves orvosi gyakorlatom című könyvében megírt esete. „A budai temetőbe mentünk csontokat keresni, […] s íme, észrevesszük, hogy egy nyílt sír szélén tökéletes csontváz fekszik. Bicskáinkkal elkezdtük kaszabolni, mit a sírt ásó katona meglátván, fenyegetve ellenállt, de a fényes két húszas lecsillapítá, mi pedig a csontokat hátunkra vetve a város felé vittük. Nagy gondot adott az, hogy a koponyát külön részeire felosztani nem tudtuk: üregét kukoricával s vízzel töltöttem meg, remélvén, hogy a megdagadt mag feszítő ereje által a koponya egyes részeire szétváland. Reggel a vizet hordó cselédek a koponyát a kút előtti medencében találván, az egész ház népe összeszaladt, s rám rontott: alig engedtek annyi időt, hogy málhámat elvitethessem: a lakók egy része felmondta a bérletet, a háztulajdonos keresetet indíthatott volna ellenem, s minthogy a koponyán még a bőnyék [vékony, erős hártyák] is rajta voltak, úgy lehet, hogy én mint sírbontó az iskolából is kizáratom…”[10]
Innét persze hosszú út vezetett 1848-ig, ahol különös összefüggésben bukkant fel a növényünk termése. Kéry Gyula A magyar szabadságharc története napi krónikákban című műve így szól április 19-éről.
„Pesten ma éjjel nagy macskazenét csaptak… Minden a legszebb rendben ment végbe. A szónok ki a tisztelgő népet vezette, fölállt a megtisztelt háza előtt a tribünre, mondván: – Ki az a semmirekellő, aki Magyarország fővárosában a magyar szabadságot elnyomni segítette? E kérdésre ezer ajk kiáltá a megtisztelt nevét. A szónok folytatá: – Mit érdemel az olyan hivatalnok, ki Magyarország fővárosában megőszült, magyar kenyéren dudává hízott s magyarul kenyeret kérni sem tud? – Akasztófát! – ordítá valamennyi torok. – Élhet-e a zöld asztalnál tovább is, ki a népnek az igazságot mindig hamis mértékkel szabta? Van-e helye a kenett [megkent] markának becsületes emberek társaságában? – Van a pokolban – kiált föl egy hang – ott morzsoljon kukoricát láncon! – Poklokra vele! kiáltja a tömeg. A szónok pedig így végzi beszédét: – Fogadja tehát tisztelt N. uram soknemű érdemeiért e díszes tiszteletét a népnek és akassza föl magát! Erre megrendültek a tülkök, vasfazekak, serpenyők és sípok. Az ajkak elkezdtek ugatni, miákolni, fütyülni és pisszegni. S azzal sicc! sicc! egy házzal odébb mentek.”[11]
Aztán persze, ahogy teltek-múltak az évek, új és új ötletekkel álltak elő, így például Kukorica-morzsoló gyalu hirdetésével Az Üstökös 1875. november 6-án.[12] Negyedév múlva a Vasárnapi Ujság már azt is tudta: a tengeri-morzsolót gatyás paraszt helyett jobb (kukorica)szemrevaló menyecskével kommendálni…[13]
Az Üstökös 1975. november 7-i számának kukorica-morzsoló gyalu hirdetése
Addig azonban még sok minden megtörténik; 1849-ben például Rudnay Józsefné Veres Szilárda emlékei szerint „Váchartyánhoz, közel az országút mellett, a csörögi pusztán, lakott akkor a nagyváradi püspök sógornője. Mikor az orosz sereg odaérkezett, szakajtóba kukoricát szedett, belőle csirkéinek szórogatva, elmenekült a szőlők közé. Mikor már úgy tapasztalta, hogy minden csendes – úgy 10 nap után –, lopva, óvatosan visszatért.”[14]
Akadt olyan is Madarász József emlékiratai szerint, aki Amerikába indult. „Földe a tájnak termékeny, rétje az általában derekat haladó, sok helyt nem látszunk ki a fűből, fája itt már hatalmas, miként a Mississippi folyóig alig találtam igen szép erdőt. Lacink [testvére, a ’48-as rendőrminiszter] szomszédságában lakik Torontál megyei volt alispán Varga Feri barátunk, jó fiú, neje Meklenburgból bevándorolt. […] Kíváncsi vagy, tudom, a ténsasszonyokra nézve is? – Hát, öcsém, a miniszterné asszony főz, fej, süt, mosogat. S míg alispán uram most kapálja kukoricáját ekével, alispánné asszonyom, noha e napokban várja magát, kapálgat utána.”[15]
Utójáték: pattogatott történetek
A világ szereti, ha becsapják – írja latin mondásként Jókai Mór Az Üstökös 1862. október 25-i címében… „A londoni világtárlaton egy Amerikából beküldött cikk így volt ajánlva. „Mr. D. Brien találmánya, mely szerint a legdurvább szemű gabonából öt perc alatt a legfinomabb süteményt lehet készíteni, anélkül hogy megőrlésére malom szükségeltetnék. Anélkül, hogy kovásszá gyúrni, dagasztani, élesztővel keletni, elaprózni és megsütni kellene, s mely sütemény mégis a legfinomabban lisztté van alakulva, a legpompásabban meg van kelve a legtökéletesebben kisütve és falatokra felosztva, mely sokáig eltartható, messzire elvihető, jó ízű és felettébb kellemes. Az előállítás titkába avatott által akárhol rögtön elkészíthető s fölöttébb ajánlható a táborban levő katonáknak, messze járó vadászoknak, hajósoknak, utazóknak stb. stb.” Nagy dolgok ezek!
A jutalomosztó bizottmány megvizsgálta a beküldött cikket, s azt a fenn elősorolt tulajdonokkal minden részleteiben ellátottnak találta: a feltalálót aranyéremmel tünteté ki s szabadalmat eszközölt számára; már van is egy egész utcasor Londonban, mely pompás kirakatokban árulja ama remek új találmányt. S mi lehet ez ízletes és nagy horderővel bíró tünemény? Pattogatott kukorica. Már magyar embernek ilyesmi nem jutna eszébe! Az amerikai feltaláló bizonyosan milliomos lesz pár év alatt.”[16] Tegyük hozzá: Jókainak máig hatóan igaza lett…
A fenti lap 1862. december 27-én egy másik különös esetről ír. „B. földesúr alkuba lépett a zsidójával 50 köböl morzsolt kukoricára, fel is vette, el is költötte az árat – a kukorica ára azonban hirtelen felszökött, de az alkut már megmásítani nem lehetett, egyet gondolt, kipattogatott 5 köblöt [320 litert], s ezzel 50 zsákot megtöltve elküldé a vevőnek. Csinos per kerekedett belőle, még patvarista [joggyakornok] koromban kezdődött, most 72 éves vagyok, folyik mai napig.”[17]
Végül térjünk vissza, ha nem is Petőfihez, de emlékíró barátjához, gróf Teleki Sándorhoz Karácsony című írása részletével. „Falu végén, egy kunyhóban együtt lakik a nyomor. Az anya még érzi a fájdalmakat; a kis csecsemő didergő anyja mellett fekszik; három nagyobb gyermek a szoba egyik szögletében összebújva hever a lehintett szalmán, az apa nagyokat sóhajt, lehelete gőzpárává válik, s füst módjára száll felfelé. A korsóban megfagyott a víz, az ablakok, ajtók hasadékait zúzmara borítja, s vékonyan, csípősen, élesen fúj keresztül rajtuk a hasító szél. A nagyobbik fiú megszólal: – Édesapám! Ugyebár, ha tüzünk lenne, ma kukoricát pattogtatnánk?
Ma született a Megváltó!”[18]
JEGYZETEK
A cikk letölthető:
