| A Történelemtanítás online történelemdidaktikai folyóirat virtuális hasábjain az elmúlt évek talán egyik legfontosabb történetelméleti párbeszéde zajlott – remélhetőleg folytatódik –, amely lehetőséget ad annak kontextusának áttekintésére is. |
Kojanitz László definíciójában „A történelmi empátia is magában foglalja az érzelmi elkötelezettséget és a perspektívafelvételt. Két elemből álló kulturális eszköz, amelyhez fantáziadús intellektuális és érzelmi részvételre van szükség. Egyrészt foglalkozni azzal, hogy hogyan élték meg mindazt, ami történt velük, másrészt fel kell ismerni a mienktől eltérő sajátos nézőpontjaikat.”[1] Kojanitz alapos szakirodalmi áttekintéséből kirajzolódik az, hogy a történelmi empátia fogalma belehelyeződik abba a törésvonalba, hogy itt egy kognitív (értelmi) vagy pedig egy affektív (érzelmi) dominanciájú fogalomról van-e szó. Ugyanakkor az mindenképpen látszik, hogy az idézett szerzők és az idéző maga is hisz a történelmi megismerés külső szempontú lehetőségében, azaz abban, hogy a múlt valósága modellezhető, abba bele lehet helyezkedni, vagyis a történelem a múltról szól; még akkor is, ha elismeri annak nehézségét: „A történelmi empátiát azonban soha nem lehet teljes mértékben megvalósítani, mert lehetetlen teljesen belehelyezkedni egy történelmi szereplő helyébe.”[2] „Mivel a történészek értelmezései kontextuálisan a jelenben helyezkednek el, ezek szükségszerűen magukban foglalják a kiválasztott múltbeli cselekedetek és szereplők jelentésére és jelentőségére vonatkozó kortárs ítéleteket.”[3] A történelmi empátia történelemoktatásban betöltött szerepével kapcsolatban Kojanitz Shemilt alapelveit parafrazálja részletesen: „1. A múltban élő emberek nézőpontja valószínűleg eltért a miénktől. 2. Az emberek a múltban is racionálisan viselkedtek saját meggyőződésük és a világról alkotott felfogásuk alapján. Amit tettek, a legjobbnak tűnhetett az adott körülmények között. 3. Közös az emberségünk, közösek az emberi tulajdonságaink a múltban élő emberekével. 4. Mai életmódunk a múltbeli emberek életmódjára épül, annak folyománya. 5. Az empatikus magyarázatok annak megértésén is alapulnak, hogy a múltbeli életmód hogyan illeszkedik az eszmék, célok és hiedelmek azon tágabb értelmű mintájába, amely a jelenre is kiterjed.”[4] A történelmi empátia fejlesztésének iskolai lehetőségeinek, módszereinek, technikáinak leírása után a szerző végül arra jut, hogy „Ha az empátia az egészséges emberi kapcsolatok sarokköve, a történelmi empátia az egészséges történelmi tudaté.”[5]
Vitacikkében Vajda Barnabás azt írja, hogy „Amikor elfogadom Kojanitz László állítását, hogy a történelmi empátiának nem az a célja, hogy a tanulók valakivel azonosulni tudjanak vagy valakit rokonszenvesnek lássanak, hanem hogy jobban megértsék az adott személyt és a tetteit, abból arra következtetek, hogy a történelmi empátia az érzelmek és az ész határán egyensúlyoz, de végső soron az utóbbi határain belül kell maradnia. Ahogy Fodor Richárd fogalmazott egy nemrégi komáromi konferencián: ’kognitív tevékenység affektív elemekkel’. Én ezt úgy összegzem, hogy ha és amikor a diákokat érzelmileg is megérinti, amiről tanulnak, az fontos, de nem a történelmi empátia problémája.”[6] Továbbá Vajda megközelítésének differentia specificaja az, hogy „A történelmi empátiára való nevelés fő módszertani értelme és célja annak a megtanulása, hogy minden történeti értelmezésnek korlátai vannak (a mindig felvethető más szempontok miatt), legyen az a saját értelmezésem, egy elismert történész értelmezése, de akár egy tankönyv vagy egy dokumentumfilm által kínált értelmezés. Mindig van vagy lehet más, eltérő, sőt (az eddig ismertekkel, a saját nézeteimmel stb.) ellentétes értelmezés, magyarázat, felfogás, szempont stb. Valakik számára ez színtiszta és megengedhetetlen relativizáció.”[7]
Valójában azonban Kojanitz és Vajda diskurzusa ugyanabban az elméleti koordináta-rendszerben, ha úgy tetszik – matematikai példával élve – euklideszi rendszerben zajlik, amelynek szemléleti alappillérei valójában ugyanazok. Ha a történelmi empátia fogalmának tárgyalásakor először azonosítunk, majd kiveszünk három elméleti sarokkövet, akkor viszont más eredményhez juthatunk. Melyik ez a Kojanitz és Vajda által is építőelemként használt három sarokkő? 1. A máig ható – és általuk is szinte tudattalanul, a sorok mögött és között kifejezett – 19. századi rankei szemlélet alapja az, hogy a múlt azonos a történelemmel, vagyis a történelmi narratíva leképezi a múlt valóságát;a recepciótörténeti szempontból talán legfontosabb forrás – mivel szinte mindenki innen tájékozódik. A wikipedia így értelmezi Ranket: „Műve mindazonáltal elsősorban a következő megjegyzése miatt nevezetes: ’A történelem fogalmával összekapcsolódott a múlt megítélésének és a jövő korok számára adandó útmutatásnak a feladata. Jelen mű nem vállalkozik efféle feladatokra: csupán azt kívánja bemutatni, ahogy valójában történt.’ Ranke wie es eigentlich gewesen (ahogy valójában történt) elve, mely szerint a történetírásnak a puszta tények közlésére kell szorítkoznia sok történész vezérelvévé vált. A kifejezés pontos jelentése vitákat váltott ki. Egyesek szerint a wie es eigentlich gewesen azt jelenti, hogy a történésznek kizárólag a tényeket kell bemutatnia, saját nézetei kifejtése nélkül, míg mások szerint Ranke úgy gondolta, hogy a történésznek fel kell kutatnia a tényeket és azon uralkodó motivációkat, amelyek a vizsgált kort alakították. Ranke hozzáfűzte, hogy a történésznek keresnie kell azt a ’szent hieroglifát’, amely Isten keze a történelemben – ezt úgy érheti el, ha ’tekintetét az univerzálisra veti’, míg ’örömét a részletekben leli”’.[8] 2. Mivel a történelem leképezi a múltat, ezért van hiteles, objektív, jó történelem, helyes történelemkép és -tudat, tehát a történelem normatív. 3. Descartes-i alapon a racionális kognitív tartomány ellentétben áll az irracionális affektív tartománnyal, és ez a kettő küzd az emberben. Ennél fogva egy normatívan helyes történelem létrehozásához az előbbi szükséges az utóbbi kizárásával, így a történelmi empátia egy külső tudáselem a racionális gondolkodás mellett, nem pedig áthatja, átszövi azt.
Az 1950-es évektől a humán tudományokban – ideértve például a nyelvészetet, fordításelméletet, történetfilozófiát és a pszichológiát is – jelentős fordulat történt. Közös bennük, hogy megdőlt az az alaptézis, hogy az ember érzékszervei által megismerheti a valóságot objektív formában. Ehelyett pusztán csak értelmezheti azt. Ezek az értelmezések nem azért szubjektívek, mert eltérő a perspektívájuk; vagyis ugyanabból a nézőpontból is lehet ugyanazt a jelenséget másképpen megismerni és értelmezni, mivel ez az emberi elme működéséből és a megismerés természetéből fakad. Mellőzve most az irodalmi hermeneutika, a recepcióesztétika, a Sapir–Whorf-hipotézis, a Hayden White-i történeti posztmodern, vagy éppen a vermeer-i szkoposz elmélet részleteit, elsősorban a pszichológia megismerésre vonatkozó néhány elméletéről adnék áttekintést – a legalapvetőbb pszichológiai tankönyvek felhasználásával, érzékeltetve, hogy viszonylag közkeletű tudáselemekről van szó –, főként persze azokról, amelyek a történeti empátia átkeretezése és a posztmodern történetfilozófia[9] szempontjából relevánsak. Ezek után visszatérek a fent említett három „sarokkő” újradefiniáláshoz, és ekképpen a történelmi empátia átkeretezésének lehetőségéhez.
Erdős Zoltán történész kiváló tanulmányában ismertette például Hunyady György pszichológus professzor eredményeit a történészi kognitív torzításokkal kapcsolatban. Hunyady azonban a kognitív tevékenységekre fókuszált, Erdős pedig ezek ellenére vagy éppen ezek miatt a történeti megismerés lehetősége mellett foglalt állást.[10] Ugyanakkor talán ebben a keretben is túl nagy szerepet kap a tudatosság, és keveset az a mögött meghúzódó automatizmusok. Ezért néhány olyan pszichológiai eredményt emelek ki, amelyek azt sugallják, hogy tudatosságunkat és ekképpen racionalitásunkat (és az írott források létrehozóiét) is adott esetben jelentősen túlbecsüljük.
A kognitív illúziók, azon belül a vizuális illúziók látványosak, közismertek, és kiváló példáját adják annak, hogy az agy nem pusztán észlel, hanem értelmez, pontosabban a prediktív kódolása révén a kialakult értelmezési kereteinek megfelelően, ahhoz illeszkedően észlel (top-down folyamat).
Kacsa-nyúl illúzió
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Optikai_csal%C3%B3d%C3%A1s
Kanizsa-háromszög
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Optikai_csal%C3%B3d%C3%A1s[11]
Az észleléshez hasonlóan az emlékezetre is igaz, hogy „Az alulról felfelé irányuló folyamatok csak a bemenő információt dolgozzák fel, a tényleges információt, amire emlékezni kell, míg a felülről lefelé irányuló folyamatok más ismereteket is bevonnak a feladatba. […] Hogyan tesszük ezt? Olyan kijelentéseknek a mondatokhoz vagy történetekhez történő hozzáadásával, melyek nagy valószínűséggel következnek azokból. […] Ezt a következtetést hozzáadjuk a mondat emléknyomához. […] Mindezt azért tesszük, mert megpróbáljuk magunknak megmagyarázni az eseményeket, amelyekről hallottunk. A konstruktív emlékezet tehát a világ megértésére irányuló szükségletünkből fakadó melléktermék. […] A kísérleti személyek egy közlekedési balesetről szóló filmet tekintettek meg, majd kérdéseket tettek fel a balesetre vonatkozó emlékeikkel kapcsolatban. Az egyik, a járművek sebességére vonatkozó kérdést két különböző módon tették fel. Néhány személytől azt kérdezték: ’Milyen gyorsan mentek az autók, amikor karamboloztak?’, míg másoktól azt kérdezték: ’Milyen gyorsan mentek az autók, amikor összekoccantak?’ Azok a személyek, akik a ’karambolos’ kérdést kapták, arra következtethettek, hogy a baleset nagy romboláshoz vezetett, talán nagyobb romboláshoz, mint amire éppen emlékeztek. […] egy héttel későbbi emlékezeti próba is. Ebben a tesztben a személyektől azt kérdezték: ’Láttál-e törött üveget?’ A balesetről készült filmen nem volt törött üveg, de azok a személyek, akiknek a ’karambolos’ kérdést tették fel, nagyobb valószínűséggel mondták tévesen, hogy volt törött üveg, mint azok, akik a ’koccanásos’ kérdést kapták. A ’karambolos’ kérdés a baleset emlékének rekonstrukciójához vezethet, és a rekonstruált emlékezet olyan részleteket is tartalmazott, mint a törött üveg, ami valójában nem volt része a balesetnek”.[12] A fenti – kissé hosszas – példa többek között jól szemlélteti a nyelv és a narratíva hatalmát és hatását az észlelésre és az emlékezetre is.
A különböző priming (előfeszítési) kísérletek is rendkívül izgalmasak, mivel azt bizonyítják, hogy az embert érik olyan a tudatosságot el nem érő ingerek, amelyek szenzoros, érzékszervi szinten feldolgozódnak, és később hatást fejtenek ki a tudatos (vagy legalábbis annak tűnő) döntésekre, értelmezésekre vagy éppen emlékezeti elemekre. Ennek egyik szellemes példája, amely kifejezetten szövegértelmezéshez kapcsolódik, John Bargh és Paula Pietromonaco 1982-es kísérlete, amelyben a vizsgálati személyek egyik csoportjának semleges, míg másik csoportjának ellenségességhez kapcsolódó szavakat mutattak be szubliminális (tudatos észlelési küszöb alatti) módon; a szavakat egy számítógép monitoron csak felvillantották úgy, hogy a vizsgálati személyek nem tudták megmondani, mit láttak. Ezek után mindkét csoport tagjai kétértelmű viselkedések leírását kapták, amelyeket a negatívan előhangolt csoport tagjai tendenciózusan ellenségesebbnek értelmeztek.[13]
A fenti jelenségekre – mint illúziók, a konstruktív memória torzításai vagy éppen a tudatosság és „racionalitás” korlátait és manipulálhatóságát bizonyító priming kísérletek – kísérletek százait lehetne bemutatni. Ezek, és a posztmodern történetelmélet fényében a Kojanitz–Vajda diskurzus általam fent rekonstruált három alapaxiómája így rajzolódik újra: 1. A történelem egy szubjektív narratíva az objektív múltról tehát a kettő semmiképpen nem azonos. Ez mindig felveti a relativizálás kérdését, amelyet Vajda is említett. Erre a legfrappánsabb választ egy hazai szerzőpáros adta, mivel a történelem mint narratívaképzés hagyományainál fogva az egész társadalmat érinti, ezért: „A történészek feladata tehát mindezeket narratív formába önteni, és ezzel mintegy a társadalmi emlékezetet olyan irányba terelni, mely fel tudja dolgozni az események jelentőségét, egy meghatározó etikai dimenzió kíséretében. Így a történész cselekményesítésének igenis vannak határai, de ezek nem a – pozitivista szellemű – tudományosság természetéből, hanem a szerző társadalmi-etikai felelősségéből adódnak.”[14] 2. Bár vannak illegális, vagyis törvénybe ütköző, illetve szakmailag illegitim (nem forrásokra épülő) narratívák, valójában nehéz normatív alapon eljárni, mivel gyakori, hogy ugyanazon írott forrásokra egymással teljesen szembenálló narratívák épülnek, és ezeket képzett, végzett, fokozattal rendelkező intézményi történészek hozzák létre. 3. A ráció és az érzelmek szembeállítása a modern pszichológia eredményei szerint nem áll meg, valójában az egyén számára racionálisnak tűnő érvelését is áthatják az érzelmek, amiként a levegőben jelen van a víz, pára formájában. „Egyre világosabb azonban, hogy érzelmeink mélyen befolyásolják a ’racionális’ gondolkodás folyamatait. Mégpedig nem olyan formában, hogy mintegy ’kívülről’ hatást gyakorolnak kognitív működéseinkre, hanem azokkal azonos kölcsönhatásban növelik a következtetések és az érvelések hatékonyságát.”[15]
Ezen három pont értelmében a létrejövő történelmi narratívának csak egyik eleme a múltról szóló írott forrás (ami már maga is egy emberi pszichén átszűrt értelmezés, tehát semmiképpen sem a múlt), másik eleme maga az értelmező, továbbá annak neveltetése, kora, szocializációja stb., ami kialakította értelmezési mechanizmusát, kereteit és az azt átszövő érzelmeket. Ennél fogva a múlt megismerése (pontosabban annak reflektálási folyamata) valójában egy önreflektív folyamat, amelyben a narratíva megértéséhez és a hozzá való érzelmi viszonyuláshoz nem elég a forrásszöveg értelmezése, hanem a forrás értelmezőjének (jelen esetben önmagunk) megértése is szükséges, különösen úgy, hogy számos tudatosítatlan érzelem lappang a látszólag racionális narratíva hátterében. Vagyis a történelmi empátia valójában ebben a keretben önnön részünk, amelyben saját érzéseinkre kell reflektálnunk. A történeti empátia hiánya tehát nem kognitív deficit, hanem az értelmező önismeretének és érzelmi intelligenciájának hiánya. Ennél fogva a történelmi empátia fejélesztése és annak célja tulajdonképpen az önismeret és érzelmi intelligencia kibontakoztatásának folyamata kell(ene) legyen. Erre jó példa a történelmi narratívák ütközésekor – az internetes kommentviták vagy éppen a történészi csörték világa – elszabaduló indulatok és verbális erőszak megnyilvánulása, amelyekben a látszólag racionális érvek mögött az önnön igazakba vetett hitek és erkölcsi ítéletek, vagyis erkölcsi és egyéb érzelmek ütköznek gyakran elementáris erővel. Meggyőződésem szerint a hazai történetírásban és a történelemoktatás módszertanban nem nélkülözhetőek a továbbiakban a modern (nyugaton idestova 50 éve ismert, bár ellentmondásosan fogadott) elméleti alapok, amelyek egyszerűen azt implikálják, hogy a pszichológia tudományának eredményei be kell épüljenek a hazai történettudományba és a történelemdidaktikába, nem csak azért mert par excellence a múltról szóló írott források lejegyzői (a kortársak, szemtanúk) és azok értelmezői (a történészek), továbbá a történelmi narratívák fogyasztói (az érdeklődők) is emberek; így tehát érvényesek rájuk a pszichológia szabályszerűségei. Hanem azért is, mert értelmetlen tovább tagadni, hogy a történelem mint narratíva és mint tudomány valójában önmagában egy nem tisztán racionális, hanem érzelemvezérelt humán tudomány, még akkor is, ha a mögöttes érzések, indulatok, szimpátiák és antipátiák, morális érzelmek kognitív tartalomban, rankei varázsszóval élve „tényekben” és tudáselemekben manifesztálódnak.
JEGYZETEK
A cikk letölthető:
